Szánalmas vagyok. Mihez kezdjek?

Az egész életemről lenne szó.

22 éves srác vagyok, 2 éve dolgozom. A feletteseim nagyon meg vannak elégedve a munkámmal, azonban érzem, hogy nem nekem avatott ez a munka, ugyanakkor félek váltani.

Talán jó lenne egyetemre járni, mert tudom (gépészet az, ami igazán vonz), hogy a későbbiekben jól jöhet, de félek, hogy befürödnék vele, egyszóval nem mennék semmire se a diplomával.

Barátaim nincsenek, párom nincs, szüleimmel élek, hétköznap meg egy bolonddal vagyok összezárva egy szolgálati lakásban, amit a cég biztosít, ugyanis a lakóhelyem és a munkahelyem között 250 km van. Hétvégén járok haza.

Gyakran észreveszem magamon a hangulatingadozás jeleit. Egyszer meg vagyok magammal elégedve, a sikereimmel, azzal hogy jól teljesítek munkában vagy hogy barátok nélkül is jól el vagyok és kezemben az életem, egyszer meg teljes letargiában vagyok, majdhogynem depresszióban.

Mindezek mellett semmi önbecsülésem sincs, az önbizalmam a küszöb alatt található és talpraesetlen vagyok minden területen.

Úgy érzem magam 22 évesen, mint valami kiégett 50 éves.

Mostanában rászoktam az alkoholra is. Azt veszem észre, hogy lassan mindennnapossá válik az 1-2 doboz sör, kivéve otthon.

Sokan írják/mondják, hogy járjak el sportolni, szerezzek barátokat.

Na de nekem az nem olyan egyszerű. Sosem voltam az a barátkozós típusú ember. A 6 éves gimnáziumban az utolsó évre szereztem "barátokat" az osztálytársaim közül, akikkel érettségi után 1-2 évig tartottam a kapcsolatot, most aztán vége.

Teljesen szánalmasnak érzem magam.

Szüleimet szeretem, de néha még jobban megtapossák azt az igen kevés önbecsülésemet is. Például imádom a motorokat, autókat. Felhoztam, hogy lehet a közeljövőben munkahelyet váltanék, kitanulnám az autószerelő szakmát és elmennék annak. Erre én vagyok a hülye, meg nehogy megmerjem ezt tenni. Nem tudom mi lenne a jó.

Látok embereket, akik annyira élvezik az életet, de nem tudom miben rejlik a titkuk, ami még jobban elszomorít.

Már néha azt érzem, hogy minek él egy olyan szerencsétlen, mint én, akinek kész kínlódás, tiszta hullámvölgy az élete.

Igen, lehet én vagyok a gyenge, mert tudnom kellene, hogy az élet nem habostorta. De olyan nehéz(nek tűnik) felállni és csinálni.

Érzem, hogy belül vívódom önmagammal.

Szóval a kérdésem:

Mit tanácsoltok?

Tényleg ennyire esetlen vagyok?

Feladjam az életem vagy se?

Ha nem, akkor mivel kezdjem a változtatást?

Hogy lehet kihúzni a gödörből az önbizalmat?