A következő élethelyzetekben mennyire volt helytálló a viselkedésem, és az érzelmi reakcióm? Mennyire jogosak az érzéseim/gondolataim? Nagyon hosszú.

Röviden: mentális betegségekkel küzdök, így nem mindig sikerül a megfelelő érzelmi reakcióval válaszolnom, ezért is teszem fel a kérdést, hogy mennyire viselkedtem az adott szituációkban normálisan, mivel nagyon ritkán kapok bárkitől is visszajelzést, támogatást, és nem tudom hogy jó irányba haladok-e a sok erőfeszítéssel. Ezért is kérlek Titeket arra, hogy adjatok bármiféle visszajelzést, még ha kritika is. Hálás lennék érte.

Az egész hetem húzós volt, sőt, az elmúlt pár hónapban erőmön felül próbálok teljesíteni, ami ahhoz vezetett h tegnap már a kiégés határát súroltam. Párom eltervezte a tegnapi és a mai napunkat. Tegnap munka után elvitt volna oktatómhoz vezetni (~60km munkahelytől), utána meg elméletileg lementünk volna a szüleihez és ott töltöttük vna a mai napot. Igazából a hátam közepére kívántam az egészet, legszívesebben otthon leeresztettem vna a gőzt. Természetesen váratlanul közbejöttek dolgok, mint h az autót elbhaszták a szervizben és letilt a turbó, így gyök kettővel haladtunk (itt már kezdett ideges lenni párom), plusz belefutottunk egy balesetbe ahol elláttuk a sérültet (nem bírom a vért, de itt is erőt vettem magamon, és kifelé nem mutattam ki semmit, készséggel segítettem amennyit tudtam), mivel egész nap alig ettem és véres is lettem, elmentünk szüleimhez (útba esik), ahonnan busszal mentem volna tovább az oktatóhoz. De ahogy leültem az asztalhoz elhagyott minden életenergiám, és nem akartam ezek után így vezetni, mert saját magam állapotát éreztem balesetveszélyesnek, nem maga a látottak kavartak fel. Szüleim/párom elkezdtek nyüstölni h induljak, mert lekésem a buszt, és nehogy már ilyen dolog miatt ne menjek el vezetni, nem hiszik el h ez ennyire felzaklatott volna. Apám pluszba mondta, h így csak játszok az oktató idejével, és h tuti elvágom nála magam meg h nem látom el a kötelességeimet/felelősséggel tartozom ha már én kértem ezt az időpontot. Magyarán belém verték pluszba az ideget. Ott hagytam Őket azzal, h indulok de átjöttem az én volt lakrészembe és elsírtam magam. Párom utánam jött és eleinte Ő is letámadott (elmondtam h hogyan is érzem magam, meg h túl sok fronton vívom a csatáimat és most elfáradtam mindenben, erre az volt a válasza, h miért Ő nem?, itt inkább kussba maradtam mert kihozta vna belőle h hálátlan vagyok. Erre már volt példa...), de aztán érzékelte h ez nem lesz nyerő így „támogatni” kezdett. Felhívtam az oktatót h lemondjam az órát, és tök megértő volt nem ragozta túl a dolgokat. Itt jött egy katarzis h mi a fhaszért kellett mindenkinek idegbajosnak lennie a semmiért Velem szemben?

Mindegy is…, utána lenyugodtak a kedélyek és úgy volt h játszunk együtt ps4-en a kedvenc játékával, na de valszeg megtört a hdmi kábel és Ő nem tudta így használni a konzolját, és azt is alig fogadta el h nincs több hdmi kábel a háztartásban, így is a ps3 kábeljét nyúlta el tőlem még pár héttel ezelőtt. Azt is alig bírta elnézni h én játszom, folyamatosan beszólt meg irányítani akart. Amikor 2 kör után kimentem a konyhába, addig gyorsan átváltott hbo-ra h sorozatozzunk. Oké, ezt még el tudtam fogadni, mert amúgy se élveztem így a játszást, plusz ha mással játszok akkor kb. úgy viselkedik mint egy durcás kisgyerek (?)...

Ma igazából nyugodtan indult a nap, úgy volt h elmegy fodrászhoz, addig én bevásárolok aztán onnan megyünk a szüleihez, de egy hülyeségen annyira kiakadt h majd leszedte a fejemet én meg csak pislogtam h mi a fhasz, azt hittem először h csak poénkodik, de nem. (Sokszor csinálja ezt, h eljátsza az idegbeteg hülyét, ezért nem vettem a lapot h ez most komoly, de egyszer sem kaptam rá választ, h ez miért idegeli fel ennyire). Aztán megfenyegetett, h legközelebb ha látja h szorongok vmin, akkor még olajat is fog önteni a tűzre (pár napja pánikroham szerűséget kaptam pont egy ilyen „poénkodása” miatt de akkor leállt mert észrevette magát és bocsánatot is kért). Aztán konkrétan kizavart a saját házamból, miközben elkezdte összepakolni a cuccait. Én átmentem szüleimhez kávézné, aztán hallom a kaput h minden szó nélkül elmegy. És őszintén? Tökre örülök neki, h nem kell vele foglalkozzak most, és hogy végre nyugodtan pihenhetek/foglalkozhatok a saját dolgaimmal, bár ezt legszívesebben az albérletünkben tenném (elvitte magával a kulcsot szval ismételten kialakított egy helyzetet h rá vagyok utalva), de annak ellenére h én bántottam meg nem érzem azt h bocsánattal tartozom feléje.

Valószínűleg el fogja várni, h bocsánatot kérjek, ilyenkor meg muszáj mondjam mert ha megpróbálom megindokolni a tetteimet és megosztani Vele az én gondolataimat, akkor átvált mártír szerepbe. Így sokszor hazudom a békéért, mert hosszabb távon még mindig jobban megéri, mint hogy igazat/belátást nyerjek az adott pillantban.