Ha az emberről lekerülnek a felesleges szerepek, vágyak, felvett tulajdonságok, kocsi és a mani, akkor mi marad? 🤔

Érdekes. Az jutott eszembe, hogy általában ha összehasonlítjuk magunkat másokkal, akkor ki jön egy ilyen kellemetlen következtetés, hogy pl. hát igen ő neki már van autója, van családja, nekem meg nincs. Vagy bármilyen más dologban összehasonlítjuk magunkat mással, amiben mi kevesebbnek bizonyulunk. Ezekben az esetekben egyértelműen negatívan látjuk magunkat a másikhoz képest. De felmerülhet több kérdés is.

Van-e értelme másokhoz viszonyítani magunkat? Mert úgy is mérhetnénk magunkat máshoz, hogy ő neki mije nincs ami nekem van, és akkor pozitívan jönnénk ki az összehasonlításból. De ilyet általában nem csinálunk. Inkább úgy hasonlítom össze magam mással, hogy mi az amim nincs és a másiknak van?

Ebből jöhet egy következő kérdés hogy, de miért hasonlítom magam másokhoz? Mert az biztos hogy ad valami pluszt, az autó, meg a család, meg a diploma, meg a pénz. Ad valami pluszt. De vajon ad-e annyi pluszt, hogy soha többé ne érezzem magam mínuszba? Ad-e annyi pluszt, hogy soha többé ne jusson eszembe másokhoz hasonlítani magam?

Mert ha jobban bele gondolok egy boldog, családos, diplomás, sikeres, gazdag ember is, nagyon könnyen lehet depressziós, vagy más súlyos mentális beteg. És ránézésre semmi oka nincs rá. Vagy ő is tehet összehasonlításokat, pl. hogy egy alkalmazottja akinek se kocsija se háza, de látszik rajta hogy aránylag kiegyensúlyozott, és összehasonlítja magát és rájön hogy neki nincs meg ez a kiegyensúlyozottság. (Egy példa erre egy híres focista, Andrés Iniesta, aki csapatával, 2008-ban és 2009-ben hatalmas sikereket ért el, 2010-ben világbajnok is lett, de ezt követően súlyos depresszióval küzdött.)

Egy ilyen általános összehasonlításnál is mint mondjuk hogy: "neki van már autója, nekem nincs..." felmerül a kérdés hogy vajon, miért hasonlítunk össze. Mert tudjuk jól ha jobban belegondolunk, hogy nem azért érzem magam kellemetlenül mert Jóska haveromnak már van autója nekem meg nincs, vagy hogy minden második embernek van autója, nekem meg nincs. Alapból van belül egy hiányérzet, amit próbálunk ezekkel a látszólagos dolgokkal kielégíteni. Azért kezdünk összehasonlítani másokkal, hogy esetleg motiváljuk magunkat, annak a dolognak a birtoklására. Mert azt a téves következtetést vonjuk le, hogy mikor "elköszönünk Jóskától és ő is elköszön miközben mosolyogva beszáll az autójába", azt gondoljuk, hogy ő biztos boldog, neki legalább van egy autója. Nekem is kell egy autó, akkor talán én is boldogabb leszek. És elkezdünk gyűjteni egy autóra, kitalálunk egy álmot, hogy milyen jó is lesz az az autó, és ez egy kis időre eltereli a figyelmünket, erről a belső hiányérzetről. Amikor már meg van ez az autó akkor, örülünk, talán hosszabb ideig is, de mikor már mindennapivá válik, és megszokottá akkor már nem tudunk neki örülni, és nem tudja eltakarni előlünk a kellemetlen belső hiányérzetet.

Ilyenkor jönnek tovább, az újabb és újabb vágyak, (vagy netán depresszió, mentális betegségek) de újra téves következtetéseket vonunk le, hogy majd egy párkapcsolat, vagy majd egy szép ház, majd egy új munka, mert ő meg ő meg ő is, olyan boldognak tűnik tőle. De hogy valóban boldogok azt persze nem tudjuk, csak ezt feltételezzük. És megszerezzük és megtesszük érte az erőfeszítéseket, lefoglaljuk magunkat egy vágy kergetésével és megkapjuk, örülünk egy ideig, megszokjuk, hétköznapivá válik, egyre jelentéktelenebbé és akkor már nem lesz akkora jelentősége az életünkben hogy el tudja fedni, takarni ezt a belső hiányérzetet.

Ekkor sajnos megint ugyanazokba a téves következtetésekbe esünk, és elkezdünk, újra tárgyakban, élményekben, kalandokban, eseményekben betöltekezést és boldogságot remélni. Vagy elkezdünk olyan vallásokat, filozófiákat követni amik, azt mondják, hogy élj a pillanatban, teljesítsd be önmagad, vagy elkezdünk önfejlesztéssel foglalkozni, ön megvalósítással. Ezek a dolgok megint el tudják, terelni a figyelmünket, és egy ideig, megelégedettség-érzést nyújthatnak, vagy olyan elképzeléseket hogy fejlődünk. De aztán előjönnek a hétköznapi gondok, a válságok és rájövünk hogy ezek az irányzatok, vagy bölcsességek még sem tudják feloldani bennünk ezt a hiányérzetet.

Valami van bennünk, ami miatt hiányérzetet érzünk. Érdekes. De vajon alapból ilyenek vagyunk? Amikor megszületünk még kis babák vagyunk, a babáknak vannak hiányérzetei, alapvető szüksége hogy érezze az anya közelségét, szeretetét, törődését. Mikor kis gyerekké cseperedik, minden gyereken látszik hogy boldog, örül és életvidám. Nincsenek kétségei hogy talán Pistike többet ér nálam, vagy okosabb nálam, vagy jobb nálam. Nem lesz depressziós vagy életunt. (Persze kis tesók között lehet féltékenység, vagy rivalizálás.) Egy kisgyereknek csak az számít, hogy a szülei, akikhez maximálisan kötődik, milyen véleménnyel vannak róla, és hogy szeretik e. De alapjában véve, nincsen hiányérzete, mentálisan egészséges és boldog. Nem hasonlítja magát más gyerekekhez hogy jobb e. (Az egy másik kérdés, hogy sajnos az iskolai összehasonlítás, vagy akármilyen összehasonlítás a felnőttek részéről nem tesz jót, ami versengésre készteti a gyerekeket.) Szóval szépen lassan felnövünk, közösségben, vannak kulturális hatások, elvárások a szülőktől, elvárások a tanároktól, nevelőktől, elvárások a korosztály részéről, amit nagyban befolyásol az adott kultúra. És már misem azok a kis gyerekek vagyunk, akik őszintén tudnak szeretni, és őket is őszintén szeretik a szüleik. Mert ránk rakódtak különféle meggyőződések, meglátások, gátlások, szereztünk sok lelki sérülést, folyamatosan változott a világnézetünk, személyiségünk. Sok dologgal foglalkoztunk, sok emberrel kerültünk kapcsolatba. De valahol legbelül, semmit sem változtunk. Valahol mélyen legbelül, mindannyian ugyanúgy, vágyunk arra hogy szerethessünk. Szerethessünk és ne utáljunk. Benne van mindenkibe ez a hiány érzet amit az tesz még nagyobbá, hogy hiába való dolgoktól várjuk a betöltekezést, a boldogságot, olyan dolgoktól, amiket egy ideig talán szeretünk, de aztán megunjuk vagy kiábrándulunk belőle és az iránta érzett szeretetünk eltűnik. Mindenki akkor a legboldogabb amikor őszintén és érdek nélkül szerethet. Az a sok szerep vagy vágy amit az ember azért használ hogy eltudja terelni a figyelmét erről a kínzó érzésről, erről a szeretet hiányról, ezért van.

Nem mások miatt játsszuk a szerepünket, nem mások miatt vágyunk dolgokra és nem mások miatt akarunk elérni sikereket. Azért tesszük, hogy önmagunkat tudjuk igazolni. Azért tesszük, hogy önmagunkat megtévesszük, hogy eltudjuk feledtetni ezt az űrt, ami a lelkünkben van. Sokszor sikerül elfeledtetni hosszabb rövidebb időre, talán jól érezzük magunkat ezalatt, talán valami boldogság szerű érzést is érzünk vagy enyhülést vagy talán ismeretet szerzünk ez idő alatt. De ami igazából hiányzik és amire igazából éhezünk, szeretetet, ez által nem tudunk adni és minden esetben megmarad ez az űr és békétlenség. Sok esetben sajnos, még rosszabb lelki állapotba kerülünk.

Mi emberek, csak akkor lehetünk boldogok és akkor tölthetjük be ezt az űrt, ha őszintén szerethetünk. Másokat, Istent.

Az igazság, hogy Isten erre a szeretetre teremtette az embert, hogy szeresse teremtőjét és embertársait.

Ahogyan Ő szeretett minket. (János 3:16)