Miért van ennyi önbizalomhiányos tini fiú?

A jelenlegi társadalmi elvárások a következők:

A nőket a női mivoltuk miatt kell tisztelni. Akkor is ha rondák vagy buták.

Egy férfinak csomó mindennek meg kell felelni. Legyen sármos, sportos, udvarias, jó anyagi helyzetű, stabil munkával rendelkező, gáláns, szórakoztató. Ha nem ilyen akkor nincs esélye, úgyis mindig a lány választ.

Semmit nem tudtok az életről azért.

Fiatalon addig buli az élet, míg a család meg nem törik. Nekem édesapám betegedett le, ez tönkre tett engem is legbelül, sajnos ha alkohol van kéznél az hamar le is megy... a legerősebb ember nélkül milyen egy család?

Nem hagyom el magam ugyan, kifelé ezt nem is látják, de legbelül egy gyenge emberré váltam, akinek jobb volna túl lenni az életen, és elfelejteni mindent.

29F

Attól mert te helyesnek gondolsz valakit semmit nem jelent.

Lehet a srác beteg, akár mentális, akár testileg. (Igen lehet úgyis, csak nem veszed észre.) Valamint lehet probléma a családi/anyagi hátterével is. Lehetnek traumái neki is, nem csak a nőknek. Valamint a mostani társadalmi elvárás egy férfi felé elég "furcsa"... 3-assal egyetértek részben.

"Annyi helyes srác van akik lealacsonyítják magukat, és nem mernek megszólítani egy lányt. Míg az igénytelen, elhízott lányok/nők már sértően sokat képzelnek magukról."

Meg is válaszoltad.

"Ismerek pár srácot akik ha több önbizalommal, önismerettel rendelkeznének, és reálisan látnák magukat, akkor szinte bármely lánnyal lehetnének párkapcsolatban, de ehelyett csak duzzognak és depressziósak." És ha nem találnak ízlésükre megfelelőt?

Alapvetően csak az #1 és a #3 válaszát tudnám megismételni.

Ezek az általános okok. Nagy és számos elvárás a lányoktól, egyre radikalizálódó feminizmus, tisztázatlan társadalmi szerepek (a "régi" világban viszonylag tiszta volt, hogy mi egy férfi és egy nő szerepe egy kapcsolatban, ma már egyre kevésbé), elégtelen családi minta, esetleg nehéz gyerekkor, rossz iskolai közösség.

Én, mint mindenki más, elsősorban a magam szemszögéből tudom szemlélni, illetve megítélni a sikertelenség(em)et.

Egészen 20 éves koromig elég kövér voltam (90-100kg/175cm), nem vagyok jóképű, gimiben pedig nem voltam közkedvelt, nem volt nagyon társaságom.

Számomra már tizenévesen is egyértelmű volt, főleg mikor tükörbe néztem, hogy nem lesz senkim. A lányok semmibe sem vettek. Na jó, volt akinek tetszettem, de egyrészt akkor idealista voltam ("majd megtalálom azt, akivel tetszünk egymásnak" haha), másrészt azoknak a lányoknak a nagy részével most sem kezdenék, pedig most aztán eléggé elkeseredett vagyok, az az igazság...

Később, egyetemen fejlődtem kicsit, de bejött a covid. Kipróbáltam a társkeresők világát, na de ott aztán nyilvánvaló lett, hogy labdába sem rúgok. Hát ennyi... én ezért nem merek leszólítani másokat. Túl rondának tartom magam. A gimiben is ez volt, de ott még attól is féltem, hogy ismerősök ismerősei meglátnak bénázni, és hónapokig én leszek a téma.

A legtöbb srácnak szerintem amúgy nincs ilyen problémája, az ismerőseim nagy része vagy kapcsolatban van, vagy már volt legalább egy párja, míg nekem egy igazi randim sem volt még.

És aztán, ahogy telik az idő, ez lesz egyre rosszabb.

Persze az évek alatt kicsit javult az önképem, kevésbé vagyok kritikus magammal szemben. Hiába a rendkívül alacsony önbizalmam, már egyszerűen nem tudom, hogy mit kéne még "letennem az asztalra": jó diplomám van, jó és biztos állásom, nemsokára különköltözöm, van vmennyi egzisztenciám, szerintem viszonylag művelt is (már ha a műveltséget nem az elolvasott könyvek, vagy megnézett színdarabok számában mérjük ugye), megvan a magamhoz való eszem is, és a régi értelemben vett férfi szerepeket szerintem teljesen be tudnám tölteni egy kapcsolatban (értsd: barkácsolás, nehéz fizikai munka, stb). Ezt sokszor úgymond "megbeszélem magammal", és arra a következtetésre jutok, hogy alapvetően egy főnyereménynek kéne lennem, aztán... belenézek a tükörbe, és szomorúan megyek vissza számítógépezni.

21F

#8

Ja, még annyi, hogy én kifejezetten nehezen és lassan kezdek el úgy igazán vonzalmat/szeretetet/szerelmet érezni a másik iránt. Bár, az én élettörténetemmel ezt a tulajdonságot inkább áldásnak tartom, mint átoknak.

Sötétben tapogatózunk… az önbizalom egyetlen életkorban képes a környezet hatására kiépülni: kisgyerekkorban. Ha egy generáció önbizalomhiányos, rá kell nézni, milyenek voltak a gyermekgondozási trendek akkortájt. Tudtak-e a szülők odafigyelni a gyerek fizikai,érzelmi szükségleteire, adtak-e megfelelő visszajelzéseket, ami megerősítette abban a hitben, hogy ő fontos, értékes. Szopott vagy cumival etették, biztosítottak-e neki sok érintést, fizikai kontaktust, ami által biztonságban érezhette magát, vagy állandó stresszben élt, mert az első naptól külön szobában altatták, naptár szerint etették, nem aszerint, hogy mikor éhes stb. A legjobb szándékú szülők is ezerféleképp traumatizálhatják gyerekeiket, nem csak a bántalmazó vagy szétstresszelt szülők.

Ezektől függ az önbizalom, nem kinézettől, elvárásoktól, sikerélményektől. Mert ezek ez élmények zsigeri szinten rögzülnek, jóval a tudatosság megjelenése előtt. Tök igazságtalannak tűnik persze, hogy kamasz- vagy felnőttkorban az embert ezek határozzák meg, de szerencsére ma már jó önismereti terápiák vannak rá. És nemcsak a tizenévesek, de a huszon-, harmincasok között is és mindkét nemből vannak bőven ilyenek.