Csak szerintem nem létezik a szeretet ember iránt?

Akkor a viszonzatlan szerelmet hogy magyarázod? Mert annál megbukik az elméleted :)

Egyébként nem írsz teljesen hülyeségeket, létező jelenség ez a "mert muszáj szeretni", de van feltétel nélküli szeretet. Még ha ritkább is amúgy, mint gondolnánk.

Én sem hiszek a "szeretetben". Még soha életemben nem éreztem ilyesmit semmilyen élőlény felé. Vannak különböző tevékenységek, amikkel szívesen foglalkozok, például sportolni, rajzolni, álmodozni, enni és inni "szeretek", de ezt nem tartom valami magasztos dolognak. Egyszerűen boldogabbá tesznek engem ezek a dolgok egy ideig, ami jó érzés számomra, ezért foglalkozom velük. De az élőlények általában nem okoznak nekem örömöt. Persze, van néhány értelmes vagy vicces ember, illetve néhány szép, barátságosan viselkedő állat. Velük néha eltöltök egy rövidebb időt, de nem tudok ragaszkodni hozzájuk. Ha meghalnának ezek az élőlények, nem omlanék össze. Még csak nem is sírnék, pedig én szinte bármilyen mások szemében jelentéktelen semmiség miatt elsírom magam. Lehet, hogy egy ideig még gondolnék rájuk, de nem okozna nekem igazi lelki fájdalmat az elvesztésük. Nem értem, hogy más emberek miért akadnak ki annyira, ha meghal valakijük.

Én ilyen vagyok és kész. Nem tudom, hogy mi az a "szeretet". Ettől függetlenül nem bántok szándékosan semmilyen élőlényt, ha az nem veszélyes rám nézve. Általában közömbös maradok minden helyzetben.

Lehet, hogy mások nem szívesen élnének így, de nekem nem hiányzik a "szeretet". Amit nem ismer az ember, az nem hiányzik neki. Egyedül az zavar, hogy senki nem érti meg a gondolataimat, hiába is magyarázom őket, de végülis felesleges ezzel foglalkoznom. Úgysem tudok változtatni ezen sem. Ráadásul nem csak ebben a témában gondolkodom és érzek másképp, mint az emberek többsége, hanem szinte mindenben.

#36

Megkérdezhetem, hogy mégis min sírsz, ami mások szerint jelentéktelen dolog lenne?

#37.

Évekkel a megtörtént események után is képes vagyok a rossz emlékeim miatt sírni. Rajtam kívül senki más nem sír évekkel később azért, mert gyermekkorában verték a szülei, vagy mert minden tiltakozása ellenére átíratták egy olyan iskolába, ahová nem akart járni, ráadásul még ott is zaklatták. Más nem sír amiatt, hogy 13 évesen mi történt vele. Én viszont igen.

Ezen kívül én minden rossz szó miatt megsértődök. Volt egy személy, aki néha viccelődött rajtam, de ez nekem sértő volt. Sosem bocsátottam meg neki. A mai napig is el tudnám magam bőgni ennyi miatt is.

Ha eszembe jut valamilyen szomorú dolog, például a saját halálom, vagy az öngyilkosság, azt sem bírom ki könnyek nélkül. Mindig nagyon szomorú leszek akkor is, ha arra gondolok, hogy mindenben másmilyen vagyok, mint a többi ember és hogy ezen a világon nekem nincsen helyem. Nekem mindenhol rossz, ahol meg felbukkanok, ott még másoknak is rossz lesz rajtam kívül.

Annak ellenére, hogy pozitív érzelmeim senki felé nincsenek, mindig rettegek attól is, hogy ki milyen véleménnyel van rólam. Mindig is szerettem volna levágatni a hajamat rövidre, de sosem mertem megtenni, mert mindig féltem, hogy ki mit fog gondolni rólam. (Az én családomban anyám beteges gondolkodásmódja miatt egy nőnek sem lehetett rövid haja. Egyszer, amikor levágtam belőle magamnak kb. tíz centit, több napig vert, ordibált velem és megalázott érte.) Amiatt is sokat sírok, hogy nem úgy nézek ki, ahogy én szeretnék, ráadásul nem is csak a hajam nem tetszik.

Tudom magamról, hogy több féle mentális rendellenességem is van, tehát felesleges is velem foglalkozni.

Viszont sok szempontból nagyon erős vagyok, peldául testileg gyakorlatilag nem érzek fájdalmat, extrém nagy állóképességem van és testileg soha nem vagyok beteg.

Ami más embert megvisel, például a gyász, vagy a szerelmi bánat, az nekem meg sem kottyanna.

A szabadidőmben általában internetes oldalakra írom ki a szomorúságomat és azokat a problémáimat, amik sosem fognak megoldódni. Ilyenkor a többség által normálisnak tartott emberek ezt olvasva gondolom, fellélegeznek- hiszen milyen jó is nekik, hogy nem kell hozzám hasonló módon élniük!

Nem tudom, hogy így, leírva ki mennyire tartja komolynak a problémáimat, de a való életben mindenhol csak kiröhögtek.

Van egy olyan mondás, hogy ha mindenki szembe jön velem az egyirányú autópályán, magamba kellene nézni. Én viszont mindennek az ellenére úgy érzem, hogy nekem van igazam.