Orvoshallgatók ti hogy bírjátok? (Nem vagyok hallgató)

Én se orvos vagyok, ráadásul tű és vérfóbiával küzdök.

Eddig láttam el nyílt koponyatörést válltöréssel, részleges ujj levágást és számtalan késes háztartási balesetet a családban és ahol épp segíteni kellett. Az ujjat úgy raktam össze nulla szaktudással, hogy már aznap össze volt tapadva, nem kellett megműteni.. fogalmam sincs hogyan, nem hitték el, hogy a kötszerek neveit se tudom, nemhogy mi hogy néz ki belül.

Annak, aki segíteni akar nincs helye sajnálatnak, pániknak a fejében. Tárgyiasítani kell, különben beleőrülsz vagy nem tudsz segíteni. Akkor és ott az nem ember, hanem valami, ami elromlott és meg kell javítani. Magam sem tudom hogyan, de mindig segítek! Viszont ha magamon látok sérülést, ez az ösztön vagy mi nem indul be, így egy apró vágástól is majd elájulok.

Nem vagyok orvos. De nem zavar a vér, a műtét, sebek látványa. Segíteni viszont nem nagyon tudok hozzáértés hiányában.

Bár egyszer előfordult, hogy a feleségem leesett a lépcsőn, és úgy beütötte az orrát, hogy keresztben felrepedt, kilátszott a fehér csont vagy porc. Varrni kellett volna, de ahhoz nem is értek. Egy szigetelő szalagot ragasztottam az orra hegye és a homloka közé, ami összeszorította a sebet. Két nap múlva már annyira összegyógyult, hogy nem kellett tovább a szigszalag. Szépen gyógyult, egy fél év múlva már a nyoma sem látszott.

Van aki a pókoktól fél, van aki a vértől. Én egyiktől se.

Amúgy nem vagyok, de kezeltem már mély sebet.

Egyrészt hallgatóként ott van az a biztonság, hogy nem az én feladatom meggyógyítani, ellátni senkit, hanem a szakorvosoké. Ha elméletben tudom, hogy kellene valamit csinálni, akkor örülök magamnak (de ekkor sem én csinálom, legalábbis nem egyedül, maximum asszisztálok), ha meg nem, akkor figyelek, hogy legközelebb már képben legyek.

Másrészt az egyetemi évek alatt azért találkozik "durva" dolgokkal az ember, nem a klinikai gyakorlatokon látunk először ilyesmit. Sokszor a legsúlyosabb, legfájdalmasabb betegség is "kellemesebb" látvány, mint amit pl. egy igazságügyi boncoláson lát az ember.

Harmadrészt pedig ilyenkor nem arra koncentrál az ember, hogy "jajj, szegény", hanem arra, hogy hogyan lehetne segíteni, mit kellene tenni. Súlyos, fájdalmas sérülések esetén általában az első lépés a fájdalomcsillapítás, esetleg altatás, mert nyilván nem célja senkinek kínozni a betegeket. Ilyenkor pedig már nyilván nem fáj neki, nem szenved, így a sajnálat faktort félretéve tényleg 100%-ban a probléma megoldására lehet koncentrálni.

Aki orvosnak készül, az lelkileg is a baj feltárására és a gyógyításra koncentrál, nem ér rá "ájuldozni". Kiszolgáltatott, beteg ember

függ az ő tudásától, döntésétől, gyors cselekvésétől.