Ha meg kell oldani egy helyzetet, akkor miért van az, hogy az emberek megoldási stratégiái rendkívül kis skálán mozognak és nem lépnek ki a komfortzónájukból egy-egy kockázatosabb lépéssel?

Itt arra gondolok, hogy mondjuk valamilyen szabadidős tevékenység miatt utazni kéne 200-300 km-t, tehát rá kéne szánni egy napot. Az egyszeri ember elkezd siránkozni, hogy úristen, annyira vágyik már erre, de hát ott van például a suli, minden nap bent kell lennie, hétvégén pedig mondjuk mindig a párjával van. Eszébe sem jutna, hogy akkor nem megy be az iskolába az egyik napon, mert micsoda nonszensz megoldás ez.

Ez egy csak egy bugyuta példa, a lényeg az lenne ebből, értelmesebben megfogalmazva, hogy az emberek a céljaikért, vágyaikért nem képesek bevállalni lépéseket, hanem csak a nyálcsorgatás megy, kockázatosabb dolgok közül semmi.