Mit tegyek ha belefáradtam az életbe és kiégtem?

Senki ne vegye magára, mert pl. #2-es és #8-as érti a problémámat, de szerintem marha sokan akik elolvassák a kérdést, nem tudják felfogni, hogy mi a kérdésem - vagy nem tudom, más magyarázatot nem látok arra miért illetik "kritikának" ezt az egészet, meg mit nem értenek azon, hogy nem akarok bizonyos dolgokat.

Egyszerűen nem tartom értelmesnek, hogy hajtsam a mókuskereket azért, hogy éljek és elporladjak valahogy egy bolygón ami egy picike gombóc a Naprendszerben, ami egy folt az űrben, ami meg csak egy üres, unalmas tér, és körlöttem mindenki úgy csinál mintha ez tök természetes volna.

Mindig segítettem másokon, mert az élet értelmenek azt tartottam, hogy legalább egy pillanatnyi pozitív hatást gyakoroljak mások érzéseire, még akkor is ha hazudnom kell hozzá, de rá kellett döbbennem, hogy hiába segítek XY-nak ha éhínség puszítja a világ egyharmadát. És ha megoldást is találnék ilyen mértékű problémákra másnap jönne egy másik szar, ami legalább ugyanakkora volumenű, sőt egyszer meghalnak azok is akiken segítettem velem együtt, úgyhogy nincs értelme az egésznek.

Felszabadító volt, hogy a hibáim és a kudarcaim is jelentéktelenek emiatt, de a motor ami eddig hajtott megszűnt létezni.

Ehhez képest az a minimális kommunikáció amit a közvetlen környezetemmel olyasmikről szól, hogy milyen volt a kib*szott EB meg hogy ki mennyi borravalót ad a futárnak mikor hozzák az ételt - és azért mert ha felhoznám ezt és értenék amit mondok, ők is kiüresednének. És az itt válaszolók néhánya is leragad ott, hogy "autó" meg "kinek mi a jó" meg "depresszió".

Azt kérni, hogy örüljek a pillanatnak ilyen ismeretek birtokában, olyan mintha egy geológus professzort kérnének arra, hogy felejtse el a Föld geoidságát.

Normálishoz közelinek akarom érezni magam újra, de nem tudok felejteni.

#12-es: Lehet, hogy igazad van a furcsasággal és a pszichiáterrel kapcsolatban, de egy percig sem állítottam, hogy nem segítenék, te pedig egy kicsit sem írtad le, hogy egy szélesebb perspektívából nézve mit számít az, hogy valaki tovább, vagy jobban él, ha ugyanaz a sors vár ra ha nem avatkozok közbe - csak később és egy kicsit máshogy.

Kamaszként mindent negativan szemléltem, felnőttkent arra jöttem rá, hogy a pozitivitásért érdemes tenni: régen fekete-fehér volt a világ. Most, hogy értem mit jelent az, hogy minden hatásra van ellenhatás, minden végtelen, és a világ számunkra csak annyi amennyit az agyunk és az érzékszerveink felfognak belőle - a világképem elszürkült. Ilyen mértékű szabadságérzéshez ekkora ürességérzet és rezignáltság még nem nyomta a szívemet.

Bármit megtehetek a természettudomány törvenyszerűségein belül, de jelentőségteljes hatást nem tudok gyakorolni semmire - így értelmet veszti a szabadság is, hiszen nincs érdemi eredménye a döntéseimnek.

Ha nem mentek meg valakit egy halálos sérüléstől akkor az illető meghal, és én szomorú leszek, de ha meg megmentem akkor ő talán örülni fog, és én elkeseredek, mert a haszontalanságommal a jelentéktelen életéhez csak pár évet tudtam hozzáadni, és ő örül, meggyógyul, aztán él mintha mi sem történt volna. Bárhogy is hal meg, mivel nincs értelme a létezésnek ezért a halála akkor is jelentéktelen a világmindenség szempontjából, ha ott és akkor szarul érzi magát miatta sok ember.

Régen pedig nem azért segítettem mert 2 rosszból az volt a jobb opció, hanem mert optimista voltam, és azt hittem, hogy ez egy jelentős pozitív cselekedet.

És sok emberben sem az empátia, sem a bánat, sem a racionalitás nincs meg, mert léteznek olyanok, akik ugyanolyan nyugodtan esznek-isznak-szórakoznak, miután közölted, ha valaki meghalt, akkor sincs semmi gondolatuk, ha elolvassák ezt a kérdést: egyik oldalon be, másikon ki - amíg nekik jó, minden jó.

Én csak úgy akarom érezni magam mint amikor volt hitem az emberiségben, és azt hittem minden ok-okozati összefüggésnek magasztos értelme van, azon felül, hogy jó érzéssel tölt el engem és mindenkit a jó cselekedet. És nem akarom, hogy az jusson eszembe, hogy tényleg értelmetlen lélegezni mert az emberi lézetesnek és a vilagnak nincs értelme, vagy van, csak a hülye fejemmel nem tudok rájönni mi az.

"Nem, de az akkor is furcsa,hogy nem látod értelmét segíteni valakin, mert a világ másik felén rengetegen éheznek."

Ismét nem kétlem, hogy ez furcsa, de úgy érzem a falnak beszélek.

Ezek a célok amiket említettél maximum egyéni, szubjektív dolgok, amik pillanatnyi örömet okoznak egy embernek, és ez a dolgok nagyobb nagyságrendjében lényegtelen. És az az egy ember maga sem ér semmit ugyanebben a nézetben, sem én sem senki de a vívmányok és ismeretek sem amiket a faj eddig elért.

És ismétlem ezt is: emellé a világ tele van olyan emberekkel akik mindezt magasról leszarják, amíg a hangulatuk pillanatnyi mérlege a boldogság felé billen.