Hogyan fogadjam el a magasságomat?

190 centi vagyok, és kellemetlenül nagynak érzem magam az emberek között. Mintha egy spánielek között járkáló német dog lennék, aki nem tud mihez kezdeni a hosszú lábaival, és mindig össze kell nyomorgatnia magát, hogy az átlag méretezésű terekben elférjen.

Már gyerekként is rosszul éreztem magam részben ezért a többi gyerek között, mert mindig mindenki csak a mellkasomig vagy a vállamig ért. Sokszor nagydarabnak is éreztem magam, mert értelemszerűen arányosan vékonyabb volt a karjuk és a combjuk, kisebb volt a kezük és a lábuk a többieknek. Meg persze az iskolapadokban se fértem el, kb. hatéves korom óta állandóan csak kuporgok. Egy idő után rászoktam a görbébb tartásra meg a térdem berogyasztásra, hogy ellensúlyozzam a magasságkülönbséget, de ma már ez is kevés. Felnőttek között még komfortosabban éreztem magam, ameddig kb. 12-13 évesen el nem értem a 180 centit. Azóta köztük is túlméretezettnek, nagydarabnak érzem magam.

Rossz érzés, hogy nem húzhatom ki magam feszengés nélkül, hogy mindig mindenkire lefelé kell néznem, és hogy sutának érzem magam köztük azzal, hogy kényszeresen próbálok kisebb mozdulatokat, rövidebb lépéseket tenni. Egy idő után gyakran mondták, hogy félelemkeltőek a méreteim, és kellemetlen, ha közel állok hozzájuk, mert kínosan aprónak érzik magukat. Ez se tett jót a komfortérzetemnek, mintha valami szörny lennék. 15-16 éves korom körül időről-időre megjegyezték, hogy csak nehogy hízni kezdjek még a magasságom mellé, mert akkor monstrum meg mamut leszek már, és az nem szép. Nem én akartam ekkorára nőni.

Utálom, hogy alig találok olyan ruhákat, amiknek jó a hossza, hogyha pedig ritka esetekben mégse rövid, akkor túl bő, mert az átlag számozás inkább széltében növekszik, mint hosszában. Utálom, hogy nem tudok úgy leülni egy távolsági buszon, hogy nem egyedül foglalok el két ülést, mert nem férnek be a lábaim csak, ha féloldalasan ülök. Utálom, hogy állandóan azt kell lesnem, nem fogom-e a következő ajtónál beverni a fejemet. Utálom, hogy a szabvány bútorok kicsik és kényelmetlenek, hogy minden túl alacsonyan van a számomra. Kényelmetlenül sokat kell görnyednem, ha látni akarom az arcomat egy tükörben, ha ki akarok venni valamit a hűtőből, vagy ha pultot, gáztűzhelyet akarom használni, a seprűknek és a felmosóknak a nyele is zavaróan rövid. Utálom, hogy a belső terek javát szűkösnek találom, hogy csak mikromozdulatokat tehetek, nehogy nekiütközzek valaminek vagy leverjek valamit. Utálom, hogy mindig én vagyok a "yeti", a látványosság, akinek vagy hüledeznek a méretein, vagy nem akarják őket elhinni; ruhaboltban rendre megkapom, hogy kizárt, hogy XXL-es vagy XL-es ruha kell, biztosan elég az M-es.

Annyira szeretnék 10-15 centivel kisebb lenni!