Ha egy halálos beteg ember az irreális jövőbeli terveiről beszél, nem álságos udvariasan mosolyogva ráhagyni?

Kicsit engedd el a saját frusztrációidat és próbálj belehelyezkedni az ő pillanatába, vedd egy olyan kihívásnak, amiben fejlődhet az érzelmi intelligenciád, a személyiséged, miközben nem megkérdőjelezed, hanem tiszteletben tartod őt.

Ne bólogass mosolyogva, kapcsolódj be az álmaiba. Kérdezd meg, hogy milyen szakra fog jelentkezni, mit talál benne szeretnivalónak. Nem fél-e a vizsgáktól, a sok tananyagtól. Hová fog költözni, milyen lakást, házat szeretne? Hogy fogja berendezni, milyen stílusok tetszenek neki? Milyen színek dominálnának? Hány gyermeket akar, hogyan fogja nevezni őket? Próbálj nem feltételes módban beszélni, hanem úgy, mintha tényleg, reális megvalósulási esélyük lenne. Azaz nem "mi tetszene" hanem "mi tetszik". Nem "milyet vennél", hanem "milyet fogsz venni"? Erőltesd meg magad, az ő ideje ne rólad szóljon, különben minek látogatod, ha csak elvenni tudsz, adni nem?

Akkor ne látogasd tovább. Nem hiányzik neki egy olyan ember, aki csak letöri.

Az ember azt hinné, hogy ennyit meg lehet tenni egy haldoklóért, de ez is nagy kérés.

Ez a Te szegénységi bizonyítványod és a Te korlátaid. Egyrészt számtalan olyan gyógyulási eset ismert rákból, amikor kb. a sírból másztak ki emberek, úgyhogy ennek tükrében az a gáz, hogy Te eldöntötted hogy ennek annyi és kész.

A másik, hogy az érzelmi intelligenciád negatív, ha neked fontosabb képzelt korlátokhoz ragaszkodni a saját identitásod megerősítéséhez, mint egy ilyen nehéz helyzetben lévő ember mellé állni, tisztelni őt, kísérni az általa választott úton. Jobb is, ha távol tartod magad tőle, egy ilyen frusztrált egoistára ne vesztegesse a drága idejét.