30 eves korodra miket ertel elaz eletben?

Semmit. Mindent tönkretettem magam körül. De szó szerint mindent, szerintem a válaszolók közül itt viszem a pálmát. Hosszú lesz, de nagyvonalakban leírom. Hosszú évekkel ezelőtt elkezdtem a jogi egyetemet, részben családi nyomásra, részben azért, mert valójában semmihez nem volt tehetségem, az érettségim sem úgy sikerült ami elég lett volna az általam áhított szakra. - Mindig is pszichológus szerettem volna lenni, és oda a ponthatár elég magas volt, viszont a jogra elég volt az alacsonyabb is, a költségtérítésesre. Én hülye, tudtam, hogy igazán nem nekem való, és voltak ellenérzéseim, de félig családi unszolásra, félig azért, hogy talán így akkor lesz egy használható diplomám elkezdtem. Így lett, elkezdtem, és kínkeservesen ment már az elején, de nem adtam fel, mert egy rakat bukás után, általában mindig jött egy siker, ami visszarántott, és azt sugallta:,, Hahó, maradnod kell, és folytatnod, ezzel neked még dolgod van''. Aztán ez így ment hosszú évekig, míg nagy nehezen elvergődtem a záróvizsgákig, sok sok csúszással. Sajnos aztán ott is a legtöbb tárgy nem sikerült elsőre. Ösdzesen annyit lehez, mindent egybevetve próbálkozni, ahány tárgyból a záróvizsga áll, (5x) és a múlt héten ~n ellőttem az utolsó lehetőségemet egy tárgyra, úgy, hogy a legvégén voltam. Így most már se dékáni méltányossági kérelem, se m@s esély nincs, valószínűleg elpocsékoltam hosszú éveket az életemből. Már csak az az egy reményem, hogy a rektor ad egy utolsó esélyt, ha kérelmet nyújtok be hozzá. Ha nem, akkor itt vagyok szakma nélkül, egy szál ~rettségivel és nyelvvizsgával, úgy, hogy jövőhéten töltöm a 30at. Soha nem volt egy tisztességesen fizető munkám se, mindig a minimálbérért gürcöltem, ami, ha nem lesz diplomám, már nem is fog változni valószínűleg. Az életem visszatekintve, rossz döntések és kudarcok sorozata. Férjemmel 12 éve ismerkedtünk meg, talán ő az egyetlen jó döntésem az életemben, de attól tartok, ő sem fogja ezt már sokáig bírni velem. Hogy nekünk csak a nélkülözés, a szenvedés jut, az, hogy hónap végén azt nézzük kenyeret vegyünk - e, vagy a villanyszámlát fizessük be. Míg már rég ott kéne tartanunk, hogy az legyen a legnagyobb bajunk hanyadik és milyen új autót, milyen okos tv-t stb vegyünk, és Thaiföldre, vagy New Yorkba megyünk - e nyaralni, és már rég egy kiforrott személyiséggel, felépített egzisztenciával kéne rendelkeznünk. Leköltöztünk vidékre, szülői segítséggel, és rengeteg hitelre sikerült vennünk egy kertes házat, ami megint csak egy borzasztó rossz és meggondolatlan döntés volt. Én itt nem találom a helyem, vissza akarok menni Budapestre, megőrülök itt. De erre egyelőre semmi esély, családot alapítani nekünk is nagy felelőtlenség lenne, de férjem már nagyon nyaggat vele, én pedig egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy akarok - e már egyáltalán. Lassan abban az egyben vagyok biztos, hogy arra vágyom, hogy egyszer csak ne ébredjek fel, mert egyre inkább úgy tűnik, nekem itt nem terem babér. Aki 30 éves korára nem ért elsemmit, az mit várjon az élete hátralevő részére?!

Köszönöm kedves kérdező! Kicsit ez is adott erőt, hogy írtál, és, hogy egy kívülálló szerint is van remény. Egyébként van munkám most is, biztosítás közvetítéssel foglalkozom home office-ban, és elvileg ha,, megtartanak'' - pont holnap jár le itt a próbaidőm, nem kikötés, hogy legyen egy diplomám, csak idővel le kell tennem egy MNB vizsgát, ez nem tragédia. Csak legalább tényleg maradhasson meg. Nem keresek túl sokat egyelőre, az tény, való igaz, hogy az egyetem alatt mindig dolgoztam (4 hónap kihagyással), ügyfélszolgálaton is, kereskedelemben, stb, de sehol sem kerestem valami jól,ha tudtunk is közösen valamennyit félretenni, mert azért a férjem jobban keres, mindig jött valami, ami miatt fel kellett élnünk a kis tartalékainkat is. Tudom, hogy nem az én utam a jog, nem is tervezem benne elhelyezkedni, de amikor már tényleg csak 1 lépés választ el a doktori címtől, megvan az abszolutórium, a szakdogád megvédted, van nyelvvizsgád is, és a záróvizsgák többségét is teljesítetted, az több, mint tragikus, hogy akkor nincs tovább, és hiába volt minden erőfeszítésed... Mert sajnos nem arról van szó, hogy nem tanultam, az utóbbi előtt is éjt nappallá téve végig küzdöttem, aztán a kevés alvás, a stressz, és a sokkos állapot elintézte, hogy ne sikerüljön... Ráadásul egy olyan tantárgy,, amivel az évek alatt a legkevesebb gondom volt, még a szakdolgozatomat is ebből a tárgyból írtam, megvédtem, jó eredménnyel. Még arra bíztattak ismerősök, hogy próbálkozzak meg egy egyéni kérelemmel a rektorhoz, hivatkozva egyéni körülményekre is. És sajnos való igaz, hogy vannak nehezítő tényezőim, amik a mindennapjaimat is hazavágják, a kérdés az, hogy ezzel el tudok e valamot érni. Sajnos generalizált szorongással, táplálkozási zavarral, pánikrohamokkal és depresszióval is küzdök, és ezt orvosi dokumentummal is tudom igazolni. A szülinapomon is egy újabb pszichiáter látogatással lepem meg magam idén...

Mindenesetre benyújtok egy egyéni kérelmet, az az igazság, hogy ahogy áttanulmányoztam a felsőoktatási törvényt abba ez még nem ütközne, csak a mi egyetemünk tvsz-be, és azt tudom, hogy a tvsz-től esetlegesen eltérhet a rektor, a nft-től nem.

Boldog házasság, szeretett munkahely, 1 kiskutya, ( azóta már 2 van), otthon szép nagy saját könyvtárszoba amire mindig vágytam, saját kertes ház( ezt a szüleimtől kaptam nászajándékba, nem saját érdem), + több milliós közös megtakarításunk is van a férjemmel. 38/N

35 éves vagyok. Nem teljesen van saját lakásom és nem is tudnám megtenni, családi lakás felére lettem ráírva. Már 13 évesen megkaptam. Mivel nagy területem van és párom ide költözött, így meg vagyok elégedve. Szerény fizetéssel jó munkát találtam 5 évvel ezelőtt, van két és fél szakmám úgyszólván, két szakma között dolgozok, a szerény fizetés így ilyen életvitellel általában nagyon is jó nekem, 4 évvel ezelőtt egy nagy gond előtt 1-milliót megspóroltam, tervezek még újat tanulni.

Én éppen most vagyok 30. Sikerült lakást vennem hitelmentesen, jobban keresek, mint az átlag és tavaly elég jó kamatokat is kaptam az állampapírokra, amikben tartottam a pénzem, így összejött. Alapvetően elégedett vagyok magammal, mert megteremtettem egy alap egzisztenciát és van egy kényelmes életem. Viszont ennek az a hátulütője, hogy önzőbbé, rugalmatlanabbá tett, nehezebben tudnék alkalmazkodni párkapcsolatban és ezért valahogy nincs is akkora motivációm az egészhez.

Amúgy nagyon nehezen indult be az életem, 2003-2009 között kifejezetten kitolt az ország a generációmmal, sokáig nem is tudtam volna mit kezdeni, hasonló küzdelmeket élt meg minden egyes osztálytársam.