Mitől lesz valaki rossz ember?
Szar embernek érzem magam. Próbálok nem az lenni, de valahogy akaratlanul is mindig olyan dolgokat mondok/teszek amivel ártok másoknak és hiába bánom nagyon és fogadom meg hogy következőnek nem lesz ilyen, mégis ez lesz.
Tehát a kérdésem az lenne, hogy ez miért van így? Mitől lesz valaki rossz ember? Miért van az, hogy pl a testvérem a legjólelkűbb ember akit ismerek, anyukám szintén, én viszont mégis ilyen elcseszett vagyok?
Hát ez egyrészt genetika, másrészt neveltetés kérdése. Fontos, milyen családi mintát lát az illető ember a szüleitől, milyenek a barátai, mert nagyrészt ezeket a jellemvonásokat fogja beépíteni a személyiségébe.
Ugyanakkor az a véleményem, hogy a genetika, génkészlet többet nyom a latba-e téren, hogy valaki alapvetően milyen jellem. Ha valakinek a vérében van a gonoszség, rosszindulat, lehetnek akármilyen szerető szülei, meg harmónikus családi állapota, nem fog megjavulni tőle.
Szóval szerintem az ember személyiségét olyan 70-75 %-ban a genetika, génkészlet, genetikai kódok határozzák meg, míg 25-30 %-ban függ a neveltetéstől, mintáktól, amiket elsajátít.
Nem vagy rossz ember. Egyszerűen azért, mert nem áll szándékodban rossznak lenni. (azt írod: "akaratlanul is mindig olyan dolgokat mondok/teszek amivel ártok másoknak és hiába bánom nagyon")
Az okokra kell rájönnöd, hogy ezek miért történnek meg.
Nem tudod türtőztetni magadat? Önfegyelem hiánya? Mi lehet?
Hát apukám mondjuk nem jó ember, szóval a rossz géneimet tőle örökelhettem, meg az ő felmenőitől. Alkoholista és erőszakos, igazából a gyerekkorom abból állt, hogy anyával vagyok egyedül meg tesómmal, mert apa soha nem volt otthon, ha igen, akkor meg félni kellett tőle mert részegen jött haza, ordibált, betörte az ajtót, anyát fenyegette hogy megöli, stb. Bántotta is előttem anyukámat, sokszor menekültünk előle. Miután anya rátudta szánni magát hogy elváljon tőle (sokáig nem ment neki, annyira félt tőle) utána talán még rosszabb lett. De tesóm is ebben nőtt fel, annyi különbséggel hogy ő 6 évvel idősebb nálam és mikor ő született meg még nagyjából rendben voltak a dolgok, rá mégse lett ez ilyen negatív hatással. Mondjuk azt is mindig mondják, hogy ő anyára hasonlít nagyon, míg én teljesen apámra. Pedig egyáltalán nem akarok.
Aztán összejöttem egy ugyanolyan fiúval mint apám és szinte ugyanaz volt a helyzet mint a szüleimmel, a srác erőszakos volt és fenyegetett, én pedig nem mertem lépni, itt is történtek elég durva dolgok. De ezek már évekkel ezelőtt voltak, nem tudom, hogyan lehetne ez még mindig hatással rám.
Általában vita közben mondok olyan dolgokat, amiket később megbánok. Ilyenkor egyáltalán nem gondolkozok, csak ösztönösen kimondom ami eszembe jut, és ha lenyugszom gondolok bele hogy basszus miket beszélek. Egyáltalán nem tudok ilyenkor nyugodt maradni vagy ésszerűen gondolkodni, felemelem a hangom és észre sem veszem csak miután lenyugodtam, stb. Most például anyukámmal vesztem össze csúnyán, és annyira bánt mert tudom hogy nem érdemelte meg amiket mondtam neki. Lehet ez önfegyelem hiánya, nem tudom igazából, azt tudom hogy semmi önkontrollom nincs.
Hagyjuk a géneket. Ezek viselkedésminták, az önkontroll meg tanulható. Nem ugyanonnan indulunk, nekem is komolyabb gondot okozott, míg megzaboláztam a dühkitörésre hajlamos karakteremet. :)
Bocsánatot kértél már anyukádtól? Lehet gyakorolni ezeket a helyzeteket, például direkt nem mondasz semmit sem, elszámolsz tízig, stb. A lényeg, hogy ne csípőből válaszolj, mert az sokszor indulatból és sértettségből fakad, a belátás és az empátia csak később jönne, de addigra meg már sokszor késő.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!