Hogyan bocsássak meg a kamaszkori önmagamnak?

Az a lényeg, hogy mint sokaknál, nálam is beköszöntöttek anno a kamasz évek, és vele együtt a bizonytalanságok, útkeresések, lelki frusztrációk. Nekem sajnos nem alakultak túl jól a középiskolás éveim, különösen az utolsó pár, elég sok démonnal küzdöttem, mint az önbántalmazás, depresszió, szorongás, stresszbetegség, aztán jött egy kis pánik, étkezési zavarok.... Szóval elég sok minden volt, de már egy ideje nagyon jól vagyok, volt egy hosszú pszichoterápiám, és nekem rengeteget segített. Ma már egészen máshogy gondolkozom, mint az elmúlt 6-7 évben, és tudom, hogy a legtöbb dolog a kiforratlan személyiségem, kamaszkori frusztrációm miatt volt, és nem vallom még magam teljesen felnőttnek, de már nagyon jó úton haladok felé, 2020-ban annyit fejlődött a személyiségem, mint még soha, és erre nagyon oda is figyelek, rengeteg energiát fordítok rá... Mert (és itt jön a kérdés kiírásának a fő oka) ahogy az lenni szokott, sajnos nem voltam túl szerethető a külvilág számára, visszahúzódó voltam, a szüleimet sokat bántottam, olyan dolgokat mondtam, amiket nem gondoltam komolyan, csak védekező mechanizmusok voltak. De azért nem volt vészes a helyzet, nem lázadtam ennél jobban soha, és sok barátom volt így is.. De most nagyon zavar, hogy ezeket így reagáltam le, és tudom, hogy a múlton rágódni felesleges, de annyira rossz érzés van bennem azzal kapcsolatban, hogy ilyen undorítóam viselkedtem a körülöttem lévő emberekkel. Elképesztően szeretnék jobb ember lenni, és már jó irányba haladok, de ez a bűntudat nagyon visszahúz. Sokszor elsírom magam, ha eszembe jut, hogy hogy szóltam vissza néha anno. Nem akarom, hogy a szüleim azt gondolják, hogy ennyire semmirekellő, szar ember vagyok..és nem akarom, hogy örök hegek maradjanak a régi szavaim helyén... Valahogy annyira reménytelennek érzem. Ugye még nincs minden veszve azért?

Szerintetek mit tegyek? Hogyan fogadjam el, hogy kamaszkoromban seggfej voltam?

Köszönöm, ha elolvasod, válaszolsz, és nem komolytalankodod el!

20/L