Van-e valami abban a mondásban, hogy aki nyavalyog, de nem változtat, annak nem fáj eléggé?

Van nem egy ember a környezetemben, aki panaszkodik, akár a párkapcsolata, akár a munkája miatt, de az égvilágon semmit sem tesz, hogy javuljon a helyzet, nem mer váltani.

Az egyik rokonom egy gettóiskolában tanít. Belefáradt már, emellett az ingázás is fárasztja, naponta 70 km-t utazik busszal. Folyamatosan szidja a felettesét, a gyerekösszetételt, szerinte a kollégák is széthúznak. Lenne lehetősége a váltásra, hiszen most megkínálták egy állással. Nem kellene ingáznia, a szóban forgó iskolában pedig a gyerekek 97%-a magyar, de... Amikor a napokban szóba került ez a téma, azt mondta, mégsem akar váltani, mert legalább a roma szülők nem avatkoznak bele abba, hogyan végzi a munkáját, míg a városi iskolában sok a nagyokos, tudálékos szülő, plusz attól fél, hogy nem tudna beilleszkedni az új tantestületbe. Tudni kell erről a bizonyos rokonról, hogy magának való személyiség, nincsenek barátai, csak a mostani férjével és az előző házasságából született lányával törődik. Sohasem törekedett baráti kapcsolatok kiépítésére.

Az egyik volt munkatársam, akivel baráti viszonyt ápolok, folyton a párkapcsolatával kapcsolatban panaszkodik. Fűvel-fával megcsalta már a barátját. Naphosszat hallgattam, hogy a párja a mama pici fia, még 23 évesen is. Erre, mint derült égből a villámcsapás, 2-3 napon belül összebútoroztak. Úgy vélem, ha valaki nem érzi jól magát egy párkapcsolatban, inkább lépjen ki belőle. Egy fiatal, gyermektelen párról van szó, mindketten a munkájukra összpontosítanak.

Lényeg a lényeg, nem tudom megérteni az ilyen embereket.

Én sem vagyok annak a híve, hogy váltogassuk a partnerünket, mint az alsóneműt, ahogy annak sem, hogy vándoroljunk egyik munkahelyről a másikra, de ha valami már tényleg csak fájdalmat hoz, és nem okoz örömet, érdemes eltöprengeni a váltáson.