Miért ennyire baromi kötött és szabályszerű az egész élet? Hogy tudnék szabad lenni úgy, hogy továbbra is lenne tb-m meg biztos lakhatásom/étkeztetésem?

Utoljára talán csecsemőként éreztem magam biztonságban és szabadnak. Már az óvodában is alkalmazkodni kellett mindenhez (köcsög társak, kaja, lefekvés időben) aztán jött az általános iskola mindennapos tanulással, jegyekkel, aztán jött a mégrosszabb középiskola, 8-tól 18/20-ig tanulással, felelésekkel, szorongással, érettségi gyomorgörcs mindezt azért, hogy utána olyan jegyeim legyenek, amivel felvehetnek egy olyan helyre (egyetem), ahol továbbra is szopok azért, hogy legyen egy olyan papírom, amivel meglesz az esélyem arra, hogy jelentkezhessek egy olyan munkahelyre, amivel megkapom a kötelességet arra, hogy a saját érdekemben (értsd ne rúgjanak ki) fejlesszem magam, nap mint nap stresszesen és elvárásokkal. Nos én megakadtam a munkahely keresésnél, mert a szakmámat is gyűlölöm, az egyetem alatt nem lett szakmai tapasztalatom, de eleve nincs olyan tevékenység amit szívesen csinálnék, csak a számítógépes játékokkal való függés meg alvás és evés. Elegem van, hogy az egész élet kötelességek, szabályok sorozata aminek nem tudok megfelelni. 1,5 hónapja vagyok munkanélküli, mert kibuktam az előzőről és ki tudja a jelenlegi nemtudásommal hol tudok majd elhelyezkedni úgy, hogy alapvetően utálok tanulni, teljesíteni. Nekem tanulásból elég volt az egyetemen. Nem bír többet a testem és az agyam. Elég lenne nekem egész nap dobozokat pakolni, de ilyen helyre főleg diplomával, munkatapasztalat nélkül úgy se vennének fel. Utálom az egész életet, hogy rabszolga vagyok ebben a világban akár szellemi akár fizikai rabszolga. Tudni kell rólam, hogy elég empatikus vagyok, sajnálom a hajléktalanokat, mert magam is elesett vagyok krónikus betegként. Vannak valamilyen karitatív szervezetek, akiktől nem kapok vagy csak kevés fizut de állják a lakhatást/étkeztetést/egészségügyi ellátást és nem várnak egzakt végzettséget a segítségért?