Miért mosolygok akkor is, ha nem akarok? Hogyan szokjak le erről?

A recept nem respect!!! Olvasd még egyszer és kérj elnézést.

Nekem volt ilyen "mindig mosolygó" esetem egy hölggyel, aki boltos volt. Egy idősebb nőnek meséltem erről, hogy egy zárkózott nő miért somolyog. Azt felete: " Azt hiszi, megdugod" A válasza váratlanul ért, és elgondolkodtató volt. Volt egy könyvtáros férfi, én nekem mondta, hogy egy lány (mit a vadalma, úgy mosolygott rá) Láthatóan (családos ember) zavarta a csitri vihanca/műsora. Nem akartam mondani neki, amit egy idős nő mondott:" Azt hiszi, megdugod"

Nem belédkötni akarok,de ne a 14 éves dumával érvelj,te sem vagy messze 14 évtől. Ezt úgy mondtad,mintha 30 lennél. Na de én is így vagyok vele,szerintem ez azért van,mert sokat agyal az ember olyan dolgokon,amik jók,akár boldoggá teszik,igyekszik koncentrálni a jóra,a céljaira stb...Búskomor kedve van,nyilván igyekszik átkapcsolni,tehát olyankor még lehet gyakoribb a mosolygás,mert eszedbe jut,hogy te autót akartál építeni,de a kerekek 2 literes üvegek voltak, a kocsi meg egy doboz,és szigszalaggal raktad össze,és szétesett,de már tudod,hogy te hogyan fogsz kocsit építeni MOST. Tehát azon gondolkodsz,hogy milyen legyen a motor, de erről jut eszedbe ez a régi emlék mondjuk....vagy valami hasonló,és elmosolyodsz,minthogy a jelenlegi nem túl fényes helyzetét figyeld. Mer mindig van valami ami hiányzik,az ember telhetetlen.

Nem tudom aktuális-e még ez a téma, de én világ életemben mosolygós voltam, eddig nem zavart, most már kezd. Ugyan is amikor rossz kedvűnek kellene lennem, mert mondjuk a férjemmel össze témázunk, akkor is mosolygok és azt mondja a képébe vigyorgok, pedig én nem úgy érzem. Egyszerűen nem tudok róla leszokni, hogy az arcomon legyen egy kis mosoly.