Öröltél már más ember halálának? Ha én örülök más ember halálának az normális?

Nem.

Súlyos intelligenciahiány.

Nem kell meggyászolnod.

De örömtáncot lejtened főként nem.

"Ez normális ha boldogsággal tölt el ha egy ellenség vagy akire haragszunk meghal?"

Nem. Nagyon nem.

*Öröltél már más ember halálának?

nem.

Szerintem teljesen normális.

Velem még nem volt ilyen, sajnos még senki sem döglött meg azok közül, akinek a halálának örülnék.

A többiek vagy rémesen képmutatóak, vagy még nem találkoztak eléggé szemétláda emberrel, amit mondjuk erősen kétlek, így marad a beteges képmutatás.

Egyetlen olyanról tudok, hogy valaki örült egy másik ember halálának:

Dédanyám a férje felszabadult, megkönnyebbült hangsúlyából jött rá, hogy meghalt Sztálin, a "tippelj mi történt ma" kérdés után.

De amit te írsz, az sztem bőven nem a normális kategória. Nem kell gyászolnod, meg ha îgy érzel akkor így érzel, de büszke azért ne legyél rá

Volt. Eddigi eletem soran egy ember, akit szivembol gyuloltem, mig vegul mar a halalat kivantam es vartam minden nap, mikor jon el.

Ez a szemely apam neveloapja. Mellekesen jegyzem meg, hogy apam is utalta, nagyanyam se szerette, csak a dedim belehajszolta a hazassagba.

Kisgyerekkent, ovoda vegen kerultem veglegesen apamhoz. Egyik szobaban mi, masikban az oreg. A lakas apame volt, de mivel az oreg a halalaig tarto haszonelvezo, o pedig kijelentette, hogy ott fog meghalni...

Ahogy nottem, ugy vettem eszre a jeleket, amiket idovel apam nem tudott eltuntetni, boldog tudatlansagban tartani.

Ez az oregember a higienia ellensege volt. Nem mosott kezet, wc utan a hutobe maszott, mindent megfogdosott, a xaros segget a kadban mosta ki, amit nem volt kepes normalisan kimosni (marmint a kadat), ejjelente a kadba vizelt, olykor pisi cseppejet ejtett ut kozben a kozlekedobe, amit eszrevett, csak nem erdekelte. Mellekesen, fogat sem mosott, naponta itta a baracklevet, evett edeset, vilag eleteben lusta es buta volt, megsem hianyzott haromnal tobb foga, a meglevok pedig nem feketek.

Idosek otthonaba nem akart menni, hiszen, o ott akart meghalni. Nem siette el... a szeme sem volt acelos, miatta pedig nem lehetett kulcs a furdohoz es a wchez, ergo mindig fulelni kellett, nehogy oda akarjon menni aztan ranyisson az emberre.

Idovel, amikor mar otthonban volt a helye, de o nem akart menni, az allando pelenkazas, a hugyos es xaros gatyaknak hala, amik a mosdokagyloban aztak, mig mosogepbe nem kerultek, a mi szobankat leszamitva az egesz lakasban vizelet es urulek szag terjedt.

Apam mai napig nem igy gondolja, de en tudom, hogy a munkahelyi feszultseget es az otthoni apolast, a gyokerrel valo foglalkozast rajtam vezette le valamennyire azaltal, hogy mindenen felhuzta magat. O intezett mindent. O pelenkazta, o kateterezte, o mosta a ruhait, o allitotta fel amikor elesett... apam gyulolte ot a legjobban, mar kiskoratol kezdve. Csak mivel anyagilag tamogatta, alap szinten, amennyire akkoriban egy tesi tanari fizubol kijott, nehai nagyim tobbet tudott apamnak adni, de igy sem volt habos torta. Es ezert tiszteletben tartotta, hogy ott akar meghalni, apolni is apolta... kozben gyulolte, de forditva se volt mashogy, az oreg se szerette apamat.

Utaltam az egeszet. Utaltam vele elni, utaltam, hogy nem tudok semmit tenni, csak elviselni, hogy ez van.

Nem akartam en a halalat, csak megszabadulni tole... ezt pedig mashogy nem lehetett, csak ugy, hogy meghal. Regen sajnaltam, de aztan idovel gyulolettel vartam a napot, buszken kihuzva magamat, hogy tuleltem ot, kibirtam. En csinaltam neki vacsorat es en itattam.

Egyszer, amikor probalta a kozlekedo padlojarol a xarjat feltakaritani, az lett a vege, hogy a felmosovizzel elkente az egeszet. Xaros lett a tapeta, a padlo, az ajto, a szekreny... minden. Apam takarithatta fel, miutan este haza jott.

Amikor meghalt, akkor voltam kb 14 eves. Halalat megelozo esten nar tudtam, hogy rovidesen vege lesz, a viselkedesebol, hogy az agya nem kapott eleg oxigent es mar kepzelodott szent kartyakrol meg borsorol a kezeben. Aztan reggel megtalaltam, amikor ebredesem utan mentem inni adni neki, es felhivtam apamat (aki ejszajas volt), hogy meghalt. Nem ereztem banatot, boldog sen voltam. Az csak egy darab elettelen test volt, ami az agyon fekudt, kozben a szobaban szokasosan egy-ket legy szallt a szag miatt.

Azt is utaltam, hogy mindenki szemeben, amiert gyuloltem, undorodtam tole, en voltam a rossz, mert szegeny idos bacsi. Az anyai nagyanyam szinte leszidott, amikor elmondtam a velemenyemet, az iskola pszichologussal kitorolhetten a valagamat, a szinte potanyan is csak a sajat peldajaval jott, hogy o tizenevesen a nagyanyja pelenkajat mosta szabad kezzel. Senki nem ertette az egeszet. Nem kicsit voltam depresszios, de tartottam magam, nem banatoskodtam boldognak-boldogtalannak, csak olykor, az akkori baratnoimnek.

A sors apro fintora, hogy mara frissen vegzett szocialis gondozo es apolo papirom van. Mindig idosek vettek korul, az az undorito ember az egyetlen kivetel, aki a fold kerekeb megkapta tolem a gyuloletemet. Mast nem gyulolok, ahhoz tobb kell.

Mara nagyreszt tul vagyok a dolgon, teltek az evek, es tenyleg csak annyit szerettem, hogy ne egy fedel alatt eljunk.

Ennyi.

19/l