Mit tegyek, hogy összeszedjem magam? Nem bírom.

Szakdolgozatot kellene írnom, de teljesen kétségbe vagyok esve. 2 hét múlva le kell adni, de sehogy se állok vele, kutattam, de az elméleti háttérhez a cikkeket nem szedtem még össze, nemhogy még írjak is valamit. Akkora egy csőttömegnek érzem magam, nem tudom, hol rontottam el, hogy semmire se jutottam el eddig.

De rengeteget sírtam már ebben a félévben, vagy csak "szenvedtem" bármi értelmes helyett, meg megy a halogatás ezerrel.

Csak és kizárólag az jár a fejemben, hogy így meg úgy milyen szerencsétlen, semmi vagyok. Nem tud boldoggá tenni, hogy elvégzem az egyetemet. Az alapképzés elvégzése után is egész nyáron pocsékul voltam, 0 önértékeléssel.

Most sem jobb a helyzet. Nincs senki, akire mernék támaszkodni, vagy akiben igazán megbíznék. A jelenlegi problémáim meg nem oszthatom meg másokkal, mert van elég bajuk nekik is. Elmentem egy pszichiáterhez, vele sem tudtam őszinte lenni, és elküldött, hogy most tanulnom kell, nem a mélyvízben kutatnom a problémáim után, amik lehet nem is olyan súlyosak, mint én hittem.

Nekem azok. De most abszolút nem ezekkel kellene foglalkoznom, hanem hogy megírjam ezt a vackot, mert abszolút nem is érdekel már ez a téma, az a helyzet. Szerintem emiatt nem írtam-olvastam még hozzá kb. Semmit, mert bármi érdekesebb ennél, sajnos. :/

Annyira nem érte meg energiát fektetni bele. De sajnos be kell fejezni, mert be kell fejezni a sulit.

De folyton azon jár az eszem, hogy utána miért éljek? Nincs párom, nincs kivel, miért a jövőt tervezni. Magamért, meg hogy dolgozzak, nem akarok élni. Annyira semmilyen az egész. Semmit nem ér az egész. Amúgy sem nagyon vannak élmények az életemben. Egyedül el se utaznék sehova (most a koronavírus miatt ez amúgy is offos).

Alapjáraton semmi olyan dolog nincs az életemben, amiről témázni tudnék emberekkel. Évek óta olyanok a kapcsolataim, hogy a másik beszél, én meg hallgatom. Amúgy sem szívesen nyílok meg, nem is tudok, szóban pláne nem. Ha meg mégis, akkor vagy a panaszkodás megy, vagy az ökörködés, ami hosszú távon engem idegesít.

Totál unalmasnak érzem magam, teljesen beszűkültem, nem érdekelnek sem a hírek, sem az olyan hétköznapi dolgok, mint venni valamit. Mondjuk most pénzem sincs ilyesmire.

De az átlagemberek ilyenekről beszélgetnek, és valamiért mindig történik velük valami érdekes, ami velem sosem. Vagyis, inkább olyan dolgokat tartanak érdekesnek, amikről én nem tudom, miért jó megbeszélni őket.

Nem lenne szabad másokhoz hasonlítsam magam, de amikor senkire se hasonlítok, és nincs mi alapján kötődni a másikhoz, annyira üresnek és elveszettnek érzem magam.

Szörnyű kilógni a sorból, de beállni nem tudok. Mert nem vagyok olyan. Hiába próbálom, tök erőltetett az egész, mert nem én vagyok. Nem áll jól, nem illik hozzám, de őszinte meg senkivel nem vagyok, nem vállalhatom fel magam, mert aki más, úgy sem érti meg az én belső lelki világomat. Bele vagyok zárva egy kalitkába.

Régebben még kellően naiv és egoista voltam ahhoz, hogy azt gondoljam, a másság különlegessé tesz.

Hát nem. Ez csak egy hátrány, ami megakadályoz abban, hogy jól érezzem magam mások között, hogy befogadjanak, és ne mindig én legyek az, aki a sarokban van, és csak bólogat.

Mégis mit érhetnék el az életben, ha semmiféle "népszerűségre" nem tudok szert tenni. Önmanagement nélkül semmire se lehet jutni.

De én mindig csak félek, csak bizonytalan vagyok, és nem merek hinni magamban, vagy elindulni valamerre.

Ezt a szakdolgozati témát meg egyszerűen gyűlölöm. Ötletem sincs, hogy írjam meg.

Ha nem utálnám magam ennyire, akkor talán még maradt volna erre motivációm. De semmi sincs.