Ki az aki vagdossa magát, Sorstársak mesélnétek?

Egyszerűen nem vagyok magamnál amikor csinálom, nem is érzek fájdalmat.

Tehát rájöttem hogy ennek így nincs értelme. Sokkal jobban fájna az, és ha már igazán akarom bántani magam akkor felállok a szarból. Már elnézést.

Párom nincs főként a pszichés állapotom miatt. A halál luxus a magamfajtáknak.

Kivonom magam amennyire lehet a világi életből. Néha úgy érzem elég egy kis fájdalom és sértés, már kibillen az egyensúly. Elég labilis vagyok, de megemberel az hogy csak magamra számíthatok. Nem hagyom hogy eltapossanak.

Szeretném hogy ugyanolyan embernek számítsak mint bárki.

Én régen vagdostam magam, de elég durván. A mai napig látszanak rendesen, mivel elég mélyek voltak. Akkoriban nem tűntek annak, egyszerűen megnyugtatott a látványa, hogy egy vérző-érző emberi lény vagyok és nem csak egy tompa robot, aminek éreztem magam.

Igazából az okra nem emlékszem, abból az időből valahogy elvesztek az emlékeim, csak az érzés maradt meg. Átnéztek rajtam az emberek, ha nem volt jó kedvem, senki nem szólt hozzám, amit meg is értek, hiszen nyilván mindenki a karizmatikus, vidámabb emberekkel szeret társalogni és nem egy sétáló, bátortalan zombival. A vagdosás által valahogy mégis úgy éreztem, hogy létezem. Úgy 17 éves voltam akkoriban. Arra sem emlékszem, mikor lett vége a szörnyű időszaknak. Sajnos van, hogy rövidujjúban kell lennem, pl. orvosi vizsgálat és nem egyszer láttam, hogy valaki elrettenve néz az alkaromra, de egy szót sem szól.

Nem akarom, hogy sajnáljanak, lenézzenek, vagy épp őrültnek tartsanak. Azt se szeretem, ha gyengének látnak, nálam ez inkább ilyen büszkeség. Viszont szeretek másoknak segíteni, akin úgy látom, hogy hasonló, vagy bármilyen nemű problémával küzd, egy ideje nem félek már annyira az érzéseim kimutatásától, mint pár éve. És hát furcsán nézne ki, ha pont összefalcolt karral akarnék másnak segíteni. Szinte mindig hosszú ujjúban járok.

Néha most is előkerül a késem, akkor az ujjaimat vagy a kézfejemet szoktam vagdosni és rakok rá sebtapaszt, de ez nagyon ritka, évente max egyszer vagy kétszer. Már lenyugodtam és kiegyensúlyozottabb is vagyok. Nem szabad mindent elfojtani, ahogy én tettem, mert egyszerre robban ki és saját magunkon vezetjük le. Nekem inkább enyhe bipoláris zavarom van mostanság, illetve váltakozó önértékelésem: hol istenkirály, okos és szép nőnek látom magam, máskor még a hangom is elhagy, semmi önbizalmam és újra azt tapasztalom, hogy átnéznek rajtam az emberek vagy alábecsülnek, amit a leginkább utálok. De próbálok erőre kapni, mert nem szeretem az önsajnáltató embereket, így én sem akarok annak látszani. Mindenkinek vannak amúgy problémái, szóval mind sorstársak vagyunk valamilyen szinten, de ezeket le kell küzdeni.

Nagyon szeretek egyedül lenni, de nem azért, hogy mélabúskodjak, nekem szimplán leszívják az emberek az energiámat, nem tudok hatékonyan csinálni semmit. De be kellett látnom, hogy a mindennapokban szükség van emberi kapcsolatokra, sok mosolyt tud a másik csalni az arcomra, megoszthatjuk a gondolatainkat. De a barátaim száma igencsak limitált.

Én félek a haláltól, nem csak a sajátomtól, hanem másétól is. A minap is öngyilkos lett valaki az egyetemen és ilyenkor egyszerre vagyok ijedt, szomorú és dühös. A halál az egyetlen végleges és visszafordíthatatlan, semmi nem ér annyit, hogy az életünket eldobjuk, annyi eszméletlen és érdekes dolog van a szűk környezetünkben is... 22/L