Mitől lettél önbizalomhiányos, életképtelen, céltalan, zárkózott, egyedülálló?

Önbizalomhiányos és életképtelen anyám miatt, mert mindig visszatartott mindentől, amit ő nem tudott, nem érdekelt, arra úgy gondolta nekem se fog menni. Bonyolult elmagyarázni, de eléggé visszahúzott. Zárkózott, talán mert volt egy törés gyerekkoromban, hogy elváltak a szüleim, meghalt az egyetlen jó ember, a nagymamám.

Céltalan, mert nőként horror az álláskeresés. Nincs gyerekem, de a munkaadók vagy azt hiszik van, vagy hogy nemsokára akarok, szóval egy kalap alá vesznek a felelőtlen gyerekgyártó nőkkel, és így nehéz az árral szemben. Egyedülálló meg inkább döntés, mert amíg nem áll úgy az életem, hogy lesz értelmesebb jövő, biztos munkahely, addig nehezen ismerkedem, nem hiszem, hogy bármi "csatlakozna" így hozzám.

De annyira nem vészes a helyzet, mert van bennem optimizmus, ezáltal némi önbizalom is, és álmok, ha nem is célok, szóval....

Sose mondták pl.:hogy szép vagyok. Hogy okos lennék, vagy esetleg valmire lenne tehetségem. Senki. De más gyerekét ajnározták, hogy milyen szép, okos, milyen hobbija van, mit vett, mennyit keres, milyen párja van, hova jár(t) bulizni,mit tanul(t), ...stb.

Csak azt hallottam minden honnan, hogy más mennyivel jobb, több.

Amit én elértem, tettem az sosem volt elég. Másokat meg pidesztára emelnek, ha leérettségiznek. Vicc.

Amit én szerettem volna, arra mindig NEM volt a válasz.

Sose mehettem sehová, csak a nagyszülőkhöz. Értelemszerűen így nem is lehet barátságokat kialakítani, hisz ha hívtak is nem mehettem vagy max 1-2 órára.

Így nem is hívott senki, ha én hívtam mást az pedig nem jött.

Nem vesznek komolyan, mert fiatalabbnak nézek ki, mint amennyi vagyok. Így innen is csak a lekezelést, semmibe vevést, b@@@sztatást kapom.

Értelemszerűen a korosztályom nem vesz észre, idősebbek túl fiatalnak néznek és így nem kezdeményez senki sem, én meg már meguntam, hogy mindig én szedjem fel a pasikat és utána a személyimet kelljen mutaogatnom. Sz@A@rok ebbe már.

Azt vettem észre, hogy az emberekkel durván, nyersen kell bánni, különben semmibe vesznek, át akarnak verni...stb.

Nem tartom magam életképtelennek.

36N

(nem kérek privit)

Amire vissza tudok emlékezni,mindig ilyen voltam!

És zavar,hogy nem tudok ezen változtatni!

"Céltalan, mert nőként horror az álláskeresés. Nincs gyerekem, de a munkaadók vagy azt hiszik van, vagy hogy nemsokára akarok, szóval egy kalap alá vesznek a felelőtlen gyerekgyártó nőkkel, és így nehéz az árral szemben"

Ismerős a helyzet, ehhez hozzá jön még az én esetemben, hogy ha beírom, hogy diplomás vagyok, rögtön nem kellek.

Ha letagadom, akkor meg azért vagy akkor talán felvesznek viszont volt már olyan, hogy fenyegettek, mert azt hitték, hogy hülye vagyok.

Amíg általánosba nem kerültem, addig egy nagyon szociális kisgyerek voltam, felnőttel-gyerekkel is elvoltam, bár egyedül is szerettem lenni.

Általános alatt ez teljesen megfordult, azért mert az osztályom erőszakos volt. Verbálisan és fizikálisan is bántalmazták a gyengébbeket és azokat, akik nem voltak „menők”. De sulin kívül voltak még barátaim és el is jártunk helyekre, szóval ott valamennyire sikerült felengedjek, viszont sosem a korosztályom felé. Akkor jött egy törés otthon, hogy ezek megszakadtak, és nagyon sok vita volt a szüleim között, apám alkoholista lett és ha hazajött csak terrorizálni tudott, anyámnak meg volt több féle eü gondja, amikor a mentő vitte el. Volt olyan, hogy nem volt magánál, olyan erős gyógyszereket kapott. Egyedül mamám volt az, aki foglalkozott velem, csak nem szándékosan, de mindig megbántottam a viselkedésemmel. Egyébként eközben videójáték függő lettem.

Amikor középiskolába mentem jobb lett a helyzet, újra szocializálódni tudtam, barátaim lettek és végül is, mindenkivel beszélő viszonyban voltam az osztályban. Az otthoni dolgok viszont nem javultak, szóval az vmelyest húzott vissza, meg, hogy apámra rájött az, hogy nevelni fog.

11-től állandóan volt ivászat, majdnem minden pénteken eljártunk, vagy egymáshoz. Nem csak nekem voltak zűrös az otthoni légkör. Volt olyan is, hogy suli közben ittam, ha lyukas óra volt, átjöttünk hozzánk inni vmit. 12. után volt viszont a legjobb nyaram, úgy látszott, hogy kezd sínen lenni az életem: otthon enyhült a feszkó apám próbálkozott változtatni a helyzetén, felvettek főiskolára, barátom lett, barátaimmal nyaralni mentünk...

... Aztán jött a főiskola. Egy nagy csalódás volt az egész. A koleszban az emberek borzalmasak voltak, csak a szex meg az alkohol ment, és az állandó bulik miatt megmaradni is alig lehetett. Idő közben elhunyt a nagymamám, ami betett otthon, nekem kellett az erős embernek lennem. Depressziós lettem, pszichológus tanácsára passzív alatt elmentem dolgozni.

...Azóta 4 év telt el, a fősulit otthagytam, ide-oda költöztem ahová barátom ment, külföldön is éltem meg dolgoztam. Voltak ilyen kisebb szakaszok, hogy sikerült erőt vennem magamon, és mertem nyitni és tervezni, de ez nem sokáig maradt fenn. A párkapcsolatom megromlott, és abúzív lett. Utána erre koncentráltam, hogy ez megoldódjon, sikerülni látszott, úgy tűnt megint, hogy összejön minden: nagyon jó környéken vadiúj modern albérlet, vezetői állás páromnak pályakezdőként, (én tanfolyamra vártam, hogy elinduljon), lett új barátságom aki szintúgy járt ebbe a városba... Tehát még magányos sem voltam, minden tök jó volt, aztán megint jött a balszerencse sorozat... Minden eddigi javulás a kukában kötött ki a környezeti hatások miatt...

Most itt vagyok teljesen csalódottan, önbizalmam 0, nem akarok emberekkel érintkezni, célom eddig sem volt mondjuk, de mostmár a motivációm sincs meg ahhoz, hogy éjek. Párom szakított velem...

És már nagyon nem akarom folytatni ezt az egészet, mert ahányszor felállok, csak pofont kapok az élettől. Nem edzett meg, csak csalódottá tett, és az emberekbe vetett bizalmamnak is annyi. Közben meg állandóan a szememrehányja mindenki, hogy milyen rossz döntéseket hoztam, amivel nagyon is tisztában vagyok. És ez rohadtul nem segít. Csak vagyok igazából.

Gyerekként az a típus voltam akit nagyon nehezen lehetett hazaterelni. :) Imádtam társaságban lenni.

Idővel szerettem volna komolyabb kapcsolatot is fiatalként a másik nemmel kialakítani, de jöttek a folyamatos kudarcok. Minden lánynak maximum lelki szemetesláda voltam. Mindég megkaptam, hogy velem annyira jó lelkizni. Stb.

Jött egy nagyon hosszú beköltözéses korszak a saját kis egom által kreált kalitkámba, majd 30 közepén végre kiléptem ebből az állapotból.

Sok-sok önfejlesztéssel sikerült újra visszanyernem a régi lelkis/lelkes/pozitív önmagamat. (gyárilag ENFP) 😊

Azóta volt 2 kapcsolatom, de nem adom fel azt a részét továbbra sem, hogy legyen újra párom. Nem görcsölök rá, fent vagyok társkeresőn (tinder, spirittars) és nyitott szemmel járok, természetesen. :)

Ps: nem magányos vagyok, hanem egyedülálló. (jó, van egy macsekom akit imádok😅)

41F