Miért van az, hogy ennyire drasztikusan állok az élethez?

Azt vettem észre magamon, hogy folyamatosan elemzem, kívülről nézem magam. Olyan érzés, mintha minden egyes másodperccel el kéne számolnom valami gyóntató vagy nem tudom, milyen autoritás előtt. Plusz valahogy túl sokat látok bele helyzetekbe. Nem nagyon volt sose társaságom, barátaim. Amikor úgy érzem, hogy elfogadnak, akkor szinte meghatódok és rettegek attól, hogy mit gondolnak mások, abszolút kis semmiségek miatt is. Pl. ilyenek, hogy egy társaság már ideje nem látott engem, és mit fognak szólni, ha legközelebb felbukkanok, hogy hol voltam eddig. Vagy pl. továbbtanulásnál is teljesen kiegyensúlyozatlan voltam érzelmileg, és nem is a tanulás érdekelt, hanem hogy az egész "hogy néz ki" kívülről, mit szólnak hozzám, milyen a társaság, tudok-e velük eleget lenni. Mintha az életem múlna rajta.