Miért jó az, hogy vki csak panaszkodik, de nem hajlandó változtatni az életén?

Neki jó, de másnak nem - feltéve, ha idegesíti csak vele saját magát.

Az emberek egy idő után beleragadnak abba, amiben vannak, mert vagy feladják, vagy nem látnak kiutat, vagy mert félnek a változástól, vagy mert csak egyszerűen jó úgy. De van, aki a felelősség miatt hátrál meg. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem. Miért lehet igaza? Mert ő tudja, hogy szellemileg-fizikálisan mit bír el - bár ezért jó, ha van valaki mellette, aki visszajelzést ad róla, hogy jól/rosszul látja-e a dolgokat. Miért rossz ez az állapot? Azért, mert később rá fog jönni, hogy mit vesztett el az életéből.

Két idézet jutott erről az eszemben:

"Vannak, akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének, és attól, hogy a világ mégsem annyira...xar. Vannak, akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz - még a rossz dolgokhoz is -, hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják. És ha ők feladják, mindenki veszít." (A jövő kezdete)

"A könnyebb utat akarod választani, mert félsz. Félsz, mert ha elbuksz, akkor nem tudsz mást hibáztatni. De hadd mondjak valamit: az élet ijesztő, szokj hozzá! Nincsenek varázsos megoldások, minden tőlünk függ, úgyhogy állj talpra, menj és tegyél érte valamit! (...) Az értékes dolgokat sohasem könnyű megszerezni." (Dokik)

A panaszkodástól megkönnyebbülnek. Aztán látják, milyen jó volt és kvázi nem kellett érte tenniük semmit, megteszik újra. Kb olyan, mintha beveszel egy fájdalomcsillapítót. Az, hogy elmász az orvoshoz és kivizsgálnak hosszasabb idő, mint, hogy bekapsz egy fájdalomcsillapítót.

Illetve, a panaszkodó emberek a panaszkodás alatt megkapják a törődést, a figyelmet, ahol máshol nem igazánkapnak meg.