Olyan az életed, amilyennek gyerekként elképzelted?

Egaáltalán nem.

Semmit sem. Sokkkal jobb mint amire gondolni képes voltam.

Sohase gondoltam volna, hogy ennyit fogok tanulni, azt se, hogy ennyire kevés pénzem lesz, azt se, hogy ennyire utálni fogom a munkát, hogy ennyire sikertelen leszek.

Alapvetően volt időszak, amikor semmit se képzeltem el, máskor féltem a jövőtől, de egy ekkora sz.rt, ami van, legvadabb rémálmaimban se tudtam volna elképzelni.

Részben.

Sok dolog van, amit sikerült megvalósítani, de sok mindent nem így képzeltem. Még csak a körülményeket sem hibáztathatom,mert én rontottam el. De igyekszem javítani, amit lehet, hiszen az ember mindig változik.

két dolog van, amit már nem tudok visszacsinálni, azt nagyon sajnálom, de nincs mit tenni már.

Összességében nem tartom olyan szörnyűnek az életem, de rajta vagyok, hogy sokkal jobb legyen.

Nem. Azt gondoltam, hogy menő állatorvos leszek huszonéves koromra, lesz egy-két kislányom, sok kutyám, csodás férjem. Emellé sok pénzem és határozott felnőtt leszek, aki mindennel tisztában van “úgy mint a nagyok” tudom, hogy hogyan kell elintézni mindent, nagy autót vezetek, a barátaim felnéznek rám, magabiztos vagyok és talpraesett, ja és SZŐKE!!

Reality: Évekig tartó depresszió után most kezdem az egyetemet médián, gyerek tervben sincs, párkapcsolati életem romokban. Pénzem nulla, annyira vagyok “nagy”, hogy pánikrohamot kapok, ha ügyet kell intéznem, ha kaját rendelek étteremben, remeg a hangom és hülyeségeket beszélek, hiába próbáltam el magamban ezerszer hogy “egy rántott csirkét szeretnék kólával”. Autót azt mondjuk vezetek, bár kicsi és öreg, nem tudom hová leszek, ha elromlik😃 Barátok? Lekoptattam az összeset, mert nem voltak igaziak. Szorongás, esti sírás, mindenféle nyilvános vécében sírás, azok napirendi programok lettek nálam. Tizenévesen alkoholista voltam, ja és még sugar daddym is volt egy kis ideig😀 Mit rontottam el? Nem tudom, így alakultak a dolgok i guess. De ha a gyerekkori énem ezt látná, egész biztosan elborzadna szegény. Pozitívum: kutyám viszont van és már szőke sem akarok lenni!

(Huszas éveim elején járok, nem akarom inkább tudni hogy mi lesz később)

Igazából annyira sz@r volt a gyerekkorom, és a fiatalkorom, hogy úgy gondoltam, felnőttként annál bármi jobb. Ezért nem vagyok nagyigényű, sosem akartam 4 diplomás vezérigazgató lenni és egy nagy kúriát megosztani egy latin adonisszal.

De most már évek óta boldog vagyok. Egyszerű, de normális életem van egy nagyon jó ember oldalán. Remélem, így is marad életem végéig.

30 N

Az ált. iskolát egy kisvárosban végeztem.Ahol ha nem voltál valkinek a valakije, vagy nem tűntél ki valamiben, akkor semmibe vettek, mentél a csalamádéba. Nehezen tudtam beilleszkedni az iskolában, 1-2 barátom volt csak, olyanok, akikkel nem volt menő barátkozni. Állandó kissebbrendűségi érzés, és fantáziálás egy jobb életről. Ez határozta meg a gyerekkoromat. 8.-ban elhatároztam,hogy nem megyek szakmunkásképzőbe, ahová a jövőmet képzelték. Az isteni gondviselésnek és néhány embernek köszönhetően bekerültem irdatlan sz.r jegyekkel egy gyenge gimnáziumba. Az a közeg megváltás volt nekem: kortárs gyerekek, akikkel a dugáson, piáláson. milyen cipőd vanon kívül értelmes dolgokról lehetett beszélgetni.

Ekkor vendéglátással akartam foglalkozni, vagy valamilyen irodai 8 órás munkában képzeltem el magam, hogy hétvégén zenélhessek a majdani zenekarommal. :) A gimiben elkezdtem gitárt és zongorát tanulni.

Küzdelmesen leérettségiztem, és én hülye, azt képzeltem, hogy humán vonalon érdemes továbbtanulni, mert abból meg lehet élni. Hiszen a mi tanáraink, önkormányzati dolgozók, könyvtárosok, stb. is élnek valamiből. Gondoltam naívan.

7 szakmában töltött év után próbáltam meg váltani. Mindennel IS próbálkoztam, de közel 30 évesen az ember már tudja, milyen vastag a bőr a pofáján, így sok lehetőséget eleve kilőttem. 8 próbálkozásokkal és lyukrafutásokkal teli év után visszatértem a szakmámhoz, ami rosszul fizet, de legalább kiszámítható. Kisgyerek mellett már ez is szempont.

Gyerekként arról álmodoztam, hogy lesz egy olyan családi házam, mint a szüleimnek. Lesz egy jó kocsim. Lesz leglább két gyerekem, de csak ha sok pénzt keresek, ne kelljen azt hallgatniuk, hogy erre nincs pénz, arra nincs pénz, ahogy én hallgattam.

40évesen nem lett házam,de legalább fedél van felettünk, van két autónk, a legifjabb is 17 éves. Gyerek is van, nem nélkülözünk, de nem is élünk jól.

Az igazság az, hogy jobb életünk is lehetne, ha annak idején megtanítja valaki, hogy higgyek magamban. Sosem hittem el például, hogy meg tudok tanulni németül, vagy angolul normálisan. Állandóan lehúztak a tanárok, főleg általánosban, el is ment a tanulástól a kedvem.Nem is tanultam meg normálisan egyik nyelvet sem.

Valahogy úgy érzem, hogy nem rontottam én el semmit. Belém neveltek egy rossz attitűdöt gyerekkoromban, hogy ha valami nem megy zsigerből, azzal kár is kínlódni. Így aztán ez se ment, az se ment. Mire erre rájöttem, és birkózni kezdtem ezzel, már felnőtt voltam, megvolt az első diplomám, csináltam a dolgomat, csak hát megélni nehéz belőle... Azután már hiába kapálóztam én, próbáltam kitörni, itt magyarországon nagyon kevés lehetőség van 30 év feletti embereknek valami teljesen másba belekezdeni, főleg, ha magasabb szintet akar elérni az ember.

Az embereket kedvesebbnek képzeltem el.

Mostanra már utálok mindenkit.