Ha most megölöm magam, akkor jobb lesz nekem és megszabadulok mindentől?

Ez a kérdés is teljesen jól mutatja, hogy mennyire álszentek az emberek.

Kérdező fordulj szakemberhez, az itt felajánlkozó válaszolók pont lexarják mi a bajod, nem ez fog kihuzni a bajból, sőt....

Ha meghalsz, lehet, hogy te megszabadulsz a saját problémáidtól, de a tragikus haláloddal másoknak fogsz újakat teremteni. Aki megtalálja a holttestedet, a váratlan sokkhatás valószínűleg súlyos lelki traumát fog okozni számára, különösen ha hozzád közel álló személyről van szó. A szüleid, rokonaid, ismerőseid mind önmagukat fogják vádolni a halálodért, mert úgy fogják érezni, hogy segíthettek volna rajtad.

Még azokat is megviseli egy öngyilkosság, akik nem feltétlenül álltak közel az elhunythoz. Gimiben az egyik osztálytársam lett öngyilkos, egy nem túl népszerű, zárkózott srác, akivel senki se volt igazán jóban, ennek ellenére az egész osztály és még a tanárok számára is szörnyű érzés volt szembesülni a halálával, azzal, hogy soha többet nem jön suliba, soha többet nem látjuk, egyszerűen nincs többé.

Ha a gyógyszer-túladagolás jár a fejedben, akkor gondolj arra, hogy ha nem megfelelő adagot veszel be, könnyen lehet, hogy nem halsz bele, csak a májad, idegrendszered szenved maradandó károsodást, mellyel életed hátralévő részében kell együtt élned. Ha mégis halálos lenne a dózis, akkor jusson eszedbe, hogy akár órákig tartó fájdalmas haldoklás vár rád, ahogy a szervezeted ösztönösen küzd az életedért, miközben neked a saját lelkiismereteddel és a megbánás terhével kell szembenézned.

A nőknek mindig is jobban kedvezett a szociális háló, ez szinte minden területre igaz. Pont ezért fórumozok női névvel, egy nőnek mindig szívesebben segítenek az emberek.

A férfiakat már kiskoruktól kezdve arra kondicionálják, hogy a problémáikat tartsák magukban és a nőknek kiemelten segítsenek (Katonadolog, a férfiak nem sírnak, légy már férfi! és hasonlók).

Összehasonlíthatatlanul több segítség van nőknek, mint férfiaknak. Pl védőnői szolgálat, NANE, anyaotthonok, MNSZ, Patent, és még vagy 60 állami vagy államilag támogatott szervezet, hogy csak a nagyokat említsük. Férfiaknak 7 db van az egész országban, ebből 4 csak az apáknak szól. 3 egyesület van férfiaknak, mindhárom apró civil kezdeményezés állami támogatás nélkül. Szomorú.

Kérdező, vedd szépen igénybe a neked járó számos támogatás egyikét, ha már van.

Igazából én is abban reménykedek, hogy a halál után nem vár semmi. Se menny, se pokol, se purgatórium. Csak lefekszünk és egy álomtalan álomban létezünk tovább. Az lenne számomra a legbékésebb.

Én is eljutottam már oda, ahova te (ti - másik válaszadó). Tört rám pánikszerű érzés, hogy "ki kell jutnom az életből", csak sajnos az életnek nincs vészkijárata. Nincs benne offline üzemmód.

Amiért soha nem jutottam el az öngyilkosságig, az két banális dolog miatt van. Az egyik, hogy utálom a pazarlást. Márpedig sok olyan ember, élőlény van a földön, akiknek kell segítség akár önkéntes munka formájában, és nekik hatalmas segítség bármi amit nyújtani tudok (reggeli készítés, tanulás a gyerekekkel, menhelyi kutyák megsétáltatása). Voltam már anno önkéntes és tudom, hogy sok olyan terület ahol kevés az ember, és kevés a pénz, hogy megfizessék a munkát. Ilyen esetben az önkéntes az kincset ér. És nem kell hozzá talentumnak lenni. Szóval ha minden szakad és már semmire se valónak érzem magam, akkor elmegyek önkéntesnek és mások hasznára leszek. Akkor legalább egy egészséges ember nem ment a pocsékba.

A másik pedig az, hogy a halálommal itt befejeződött a történet. Sosem tudom meg, hogy képes lettem volna-e jobb happy endet írni magamnak, mint ami akkor kinézett. Úgy gondolok az életemre sokszor, mint egy könyvre. A múlt már megvan írva, a jelen most íródik. De vajon mire lennék képes? Meg tudnám mutatni a világnak, hogy jobb vagyok? Le tudnám győzni egy ketrecet, amibe bezártam magam? Van egy párom aki szeret. És meg vagyok győződve róla, hogy más egészséges emberrel sokkal jobb élete lehetne mint mellettem. Látom is a lelki szemeim előtt, ahogy megtalálja ezt a valakit és egy nagy családja lesz, és boldogan öregszik meg vele. De ugyanakkor fáj is, hogy ez az ember nem én vagyok. Tényleg nem lennék rá képes?

Van egy videó a Yt-on https://www.youtube.com/watch?v=LIF5BnugxYM&list=LLHeQwoJXrl..

Bennem ez mozgatott meg igazán valamit. Hogy vannak emberek akik sokkal rosszabb helyzetben vannak mint mi valaha. Olyan hátrányokkal küzdenek majd életük végéig, amit nem lehet megváltoztatni. De élnek és teljes életet.

Ez a videó elindított egy olyan irányba, ahol ismét felfedeztem a művészetet. Régen nagyon jól használtam a színeket, nagyon jól rajzoltam. De otthon sosem támogattak egy művészeti pályamodellt, mert "abból nem tudnék megélni". Így elsatnyult ez a tudásom. Évek óta először ceruzát ragadtam és elkezdtem rajzolni. De nekem ennél kicsit komplexebb dolog kellett, így valahogy szembe jött vele a kirigami, ami szintén tervezést, térlátást igényel. És a művészi hajlamok sem ártanak :D Úgyhogy elkezdtem kirigami, pop up albumokat csinálni. Nagyon meg tud nyugtatni.

Illetve egy ismerősöm által jógázni kezdtem. A leghasznosabb tudás amit eddig kaptam az a légzés technika. A légzéssel tudom írányítani a hangulatom. Én "antidepresszáns" légzésnek hívom, ha jönnek a negatív gondolatok, akkor nekikezdek ennek a légzéstechnikának, és mintha csak egy viharfelhő lenne elfújom az egészet magamtól. Bámulatos mennyire működik. Így le tudom redukálni a depivel töltött időket, és másnak szentelni magam. Én mindenképp ajánlom, ha az ember rendbe akar jönni magával és a világgal.