Mièrt olyan nehéz elfogadni azt, hogy valaki "nem megérdemelten" boldog?

A férjem is és én is úgy nőttünk fel, hogy mi voltunk a kinevezett fekete bárányok, az én és az ő nővére pedig azok akik mindig csak a tökéletesek és példásak lehettek. Ez így ki van osztva a mai napig, csak az lett a bibi hogy mi jól boldogulunk ők pedig nem, se sőgornőmék se nővéremék és mindenki irigy amiért nem úgy alakult minden ahogy Az “ki lett osztva”. Brutális de saját anyám sajnálja tőlem a szép dolgaimat és a kényelmes életem (amiért mi megdolgoztunk) és legszívesebben odaadná nővéremnek aki “szegény” de szenved (persze mert maga alatt vágja a fát: nem tanul a hibáiból nem képes magán fejleszteni vagy esetleg magába nézni /ugyanez sógornőm)

Anyósom pont ez csak a lányának meg a vejének adna mindent amit a férjem elért. Kicsit enyves is a keze: ő például “elteszi” a dolgaim... nem nagy értékek, de épp elég hogy tudjam, késztetése van rá. Ha tudatosan ha tudattalanul is csinálja.

Nagyon beteg dolgok vannak, az ember kapkodja a fejét hogy mivan, de az elég szomorú, hogy ebben így élni is kell.

Szerintem itt nem a meg nem érdemelt boldogságról van szó.

Hanem leginkább arról, hogy az emberek többségében kialakul egy kép valakiről és évek múlva is az adott képpel azonosítják azt az embert, aki időközben teljesen megváltozott.

Én például évekig voltam céltalan egyetemista, akinek sosem lesz diplomája. Ez a kép ragadt meg a rokonságban és a mai napig azzal azonosítanak, hogy én vagyok a céltalan ember akinek még diplomája sincs. Mindamellett, hogy évek óta dolgozom, relatív jól keresek (350+ ezer), céges autóval járok, van megtakarításom, hobbim, célok amik éltetnek. Mégis a szalag be van ragadva sokaknál ott, hogy "diplomázz már le". Pedig aztán semmivel nem vagyok hátrébb az életben mint ők.

Vagy apám egy utolsó alkoholista volt aki tönkretette a családot. Nagymamám mégis mindig azt emlegette, hogy vele mindig rendes volt és mindig megkaptam, hogy "Apád olyan rendes ember volt". Gyakorlatilag 20+ évig ezt hallgattuk tőle.

Vagy mi igazán fájó, mikor a saját szüleimen is észreveszem a kérdésben említett irigységet. Egyik rokonok évekig tengődtek, félbe maradt építkezés, munkanélküliség. Az utóbbi években viszont kemény munkával rendbe szedték magukat, befejezték a házukat, beköltöztek. Én örülök, hogy boldognak, kiegyensúlyozottnak látom őket. Mégis ha szóba kerülnek, akkor anyám rosszalló megjegyzéseket tesz rájuk a "múltat" felemlegetve, hogy bezzeg 10+ évig csak állt a ház, meg ha nem az anyjuknál laktak volna akkor ez meg az lenne.

Időnként úgy érzem, hogy jó lenne pár évente elköltözni a világ másik felére és tiszta lappal indulni az életben.