Te mennyire élvezed az életet?

Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem, de többnyire nem.

Huszonéves szingli, egyedül élő nő vagyok, csak, hogy be tudjatok tájolni.

Nem szeretem a munkámat, magányos vagyok, úgy érzem, a baráti körömből kilógok, nem igazán érzem jól magam köztük.

Szabadidőm nincs, most is vacsora közben írok.

Nem szeretem a lakóhelyemet (Budapest).

Családom csak Édesapám, vele jó a kapcsolat, de nem igazán alkalmas lelkizésre, inkább ő önti ki a szívét nekem - állandóan.

Nemhogy félretenni nem tudok, a pénzem fogy.

Célom rengeteg van, de felére nincs időm, másik felében meg már nem tudok reménykedni a korábbi kudarcok miatt.

Aspergert akarok diagnosztizáltatni, de fogalmam sincs, miből, mikor, hogyan... Ha meg nem Asperger, addig akarok menni, amíg nincs diagnózis a kezemben.

Úgy érzem, hogy ahogy most élek, arra nem lennék büszke a halálos ágyamon, de fogalmam sincs, küzdelmeim közül mi éri meg és mi az, ami nem.

Tele vagyok kétellyel, kérdéssel és félelemmel a jövőt illetően.

A legrosszabb, hogy ezekről nincs kivel beszélnem.

Szóval nem is utálom az életet (bár néha igen), de hogy élvezném..... Jó vicc.