Hogyan tudnám lebeszélni az embereket az öngyilkosságról? Talán így?

https://www.gyakorikerdesek.hu/emberek__egyeb-kerdesek__9458..

Itt a lehetőség kipróbálni az életmentést.

Ha valaki már annyira lelki roncs lett, hogy pl. 4-5 év depresszió, pokoli szorongás után elhatározta hogy öngyilkos lesz, akkor te azt már ölelgetheted, megnézethetsz vele cuki videókat, de nagy rá az esély, hogy elkéstél.

Persze, jól esnek a kedves szavak az embernek, esetleg ezzel késleltetheted is egy kicsit az öngyilkosságot, de aki már elhatározta, hogy véget vet az életének (évekig is eltarthat mire az ember ráveszi magát, hogy megtegye) annak pár kedves gesztus nagy valószínűséggel nem segít.

Viszont a hosszan tartó törődés, egy még épp időben érkező párkapcsolat, esetleg egy barátság helyrerakhatja az embert.

Kedves kérdező. Aki nem ért veled egyet, az is tudja használni az fejét. Az én agyam is ép és jól van, köszönöm szépen. Nem kellene ezzel védeni a védhetetlen álláspontodat, hogy mindenki, aki nem ért veled egyet, az csak idióta lehet. Ne tessék ilyen piti módon elzárkózni a vita elől.

8: az öngyilkosság nem arról szól, hogy meghalni akarsz, hanem arról, hogy nem bírod elviselni az életeddel járó további fájdalmat. Szerinted azt, akinek minden egyes nap pokoli kínok közt telik akármi miatt, vissza fogja tartani, hogy az akasztás fáj?

Én azt tartom problémának, hogy aki az életét fájlalja, az magukat a gondokat tekinti az élet egészének. Mintha a pénztelenség, a magány, egy rossz kapcsolat, a megalázottság, esetleg a gyász maga az élet lenne, aminek a megszakítása az egyetlen megoldás.

Nem látnak túl ezeken, nem veszik észre mindazt, ami még megvan nekik, amit elérhetnek még, amit érdemes lenne átélni, kipróbálni, a jövőben rejlő potenciált. Úgy tekintenek a boldogságra, mint valami célvonalra, amit a többi ember egyszer csak úgy elér az élete során, és amitől ők maguk olyan nagyon távol állnak, hogy nem is érdemes közelíteni hozzá már. Pedig ilyen nincs, nem létezik ez a célvonal, a boldogság az egyszerűen csak a hétköznapi apró örömteli pillanatoknak a gyakorisága. Egy mindenki számára folyamatosan jelenlévő erőforrás, amiből annyit kap meg az ember, amennyit hajlandó észrevenni belőle.

Előfordulnak életesemények, amik miatt minden sötét lesz és kilátástalannak tűnik a helyzet, de ahogy semmi sem tart örökké, úgy ezek a tragédiák sem! Talán megbéklyóznak egy időre a depresszió által felszabaduló hormonok az agyban, de ezzel tisztában kell lenni, hogy csak kémiai vegyületeknek az ÁTMENETI hatása, nem a tényleges valóság! Egy kendő, ami lassan lecsúszik az arcról. Szépen össze kell szorítani a fogakat és megvárni, amíg lecsillapodik. Ha hetek, akkor hetek, ha hónapok, akkor hónapok. Aki évek alatt sem találja meg a szépet az életben, annak az értékrendjével van a probléma és azon kell dolgoznia. Meg kell tanulnia értékelni az élet azon adományait, amik eddig nem érdekelték, vagy természetesnek tartotta őket. Lehet szajkózni, hogy "nincs értelme", "képtelen vagyok", "belefáradtam", "gyenge vagyok", ezek fals kifogások, ehhez nem kell erő és cselekedni sem kell hozzá semmit. Csak ki kell nyitni a szemet.

Oké, mindez nem vonatkozik fizikai betegségekre, amik tartósan, gyógyíthatatlanul keserítik az életet.. de ez szerintem van olyan ritka eset a mai világban, hogy ne kelljen külön foglalkozni az eshetőséggel.

A psziché viszont alakítható, megváltoztatható megfelelő hozzáállással és idővel, elvégre 4 milliárd éves evolúció eredménye az elménk.

Direkt nem említettem pszichológus és pszichiáter segítségét, én személy szerint nem tartom őket megoldásnak, de természetesen egy próbát megérhetnek bárkinek!

#14-es vagyok ismét.

Többen is írtak értelmes dolgokat, de pár állítást nagyon nem értek egyet.

A 8. említette, hogy aki egyszer öngyilkosságot kísérel meg, az többször nem próbálkozik. Ez nem igaz, volt alkalmam erre ellenpéldát látni. A lány próbálkozott gyógyszerekkel, de kihányta, majd próbálkozott érfelvágással, már nem volt eszméleténél, de kapott vért, ellátták, végül felakasztotta magát.

Aztán a 7. hozzászóló említették azt is, hogy "Sokkal összetettebb dolgok miatt lesznek az emberek öngyilkosok, mint a "senki sem szeret"", meg hogy sok öngyilkos már gyerekkora óta azt hallotta a szüleitől, hogy egy csődtömeg. Az utóbbi abszolút igaz, ez nagyon nagy lelki teher, és sok életet tesznek tönkre így a szülők, viszont a "senki sem szeret" indok ugyanúgy okot adhat az öngyilkosságra. Nagyon sok öngyilkos csak arra vágyik, hogy szeressék, az említett lány is ezért lett öngyilkos. Hozzáteszem valamelyest személyesen is érint a dolog, magányosság, szeretethiány, önbizalomhiány, önértékelési problémák miatt nálam is alakult ki depresszió, voltak öngyilkossági gondoltaim, de egyenlőre még itt vagyok.

És még egy tévhitet szeretnék megcáfolni: A szakember, a pszichológus ilyen esetekben csak abban tud segíteni neked, hogy rájöjj, miért is vagy depressziós, hogy mi miatt szorongsz, viszont ha eleve tisztában vagy a kiváltó okokkal, akkor semmi újat nem tud mondani a pszichológus. Ebben az esetben legfeljebb meghallgatja a problémáidat ami általában nem sokat segít, majd jön a gyógyszeres kezelés, ami tényleg segíthet. A pszichológus elsősorban azokon tud segíteni, akik még nem tudják, hogy mi bajuk van, akik még azt sem tudják, hogy depressziósok, csak érzik hogy baj van.

A legtöbb öngyilkosságon gondolkodó emberen az segíthet a legjobban ha szeretetet, törődést kapnak.

A vagdosást is nagyon sokan elítélik, és azon a véleményen vannak, hogy csak figyelemfelkeltés miatt, segélykérés miatt csinálják. Ez sem igaz, legtöbbször, ezekben a nagyon érzékeny, önértékelése problémákkal küzdő, elnyomott, magányos emberekben nagyon erős önutálat alakul ki, és ezért okoznak fájdalmat maguk, ezért vagdossák a csuklójukat, combjukat. Legtöbbször semmi köze nincs ahhoz hogy azért csinálnák, mert a figyelem középpontjában akarnának lenni. Legtöbbjük, nem hiába takargatja, még szégyenlik is a hegeket, úgyhogy ez az egész nagyon nem a figyelemfelkeltésről szól.

Kicsit hosszú lett, de szerintem ezek nagyon fontos dolgok.