Szerintetek én fujom fel, vagy tényleg bunkoság volt?

Párommal, 2 éves kislányunkkal és családjával (+6 fő) étterembe mentünk. Amíg a második fogásra várakoztunk, kimentem a kislányommal sétálgatni egy picit az épület elé (mert már nagyon sokat ültünk, és ilyenkor egy idő után nyűgös lesz, és onnantól nem lejet bírni vele - ezt megelőzendő mentünk ki). Vártam, hogy majd kijön valaki (cigizni persze ki tudtak menni) szólni, ha kihozták a kaját, aztán amikor már eltelt egy kis idő (nem túl sok, 10 perc kb), és sehol senki, visszasétáltunk, gondolván én naivan, hogy sokan vannak, de nem baj, már biztosan nem kell sokáig várni, annyit már csak elüldögél a kislányunk.

Erre, belépünk a helységbe, és ott ül mindenki, nagyban tömi a fejét, párom is....már bőven hiányzott a tányérról mindenkinek, nem is volt valami meleg az étel, mikor mi is nekiálltunk enni. De senki, az apja sem és egyik családtagja sem jött ki szólni. És ha még fél óra múlva se megyünk vissza, akkor ők szépen megkajálnak, mi meg a gyerekkel semmit, vagy jéghideg kaját eszünk, és csak azért ott ülünk még fél órát, amíg a gyerekbe beleimádkozom, és addig mindenki ránk vár és üres asztalnál 7 szempár minket bámul, ahogy eszünk? (Mint ahogyan lett is, mire mi is elértünk a fogás végére.)

Ráadásul az én tányéromról szoktam adni a picilánynak, de külön kistányérról, kicsi evöeszközökkel, amit már a legelején kértünk, aztán elfelejtették kihozni (amit nem rovok fel a pincérnek, hiszen a magy rohangálásban neki sem könnyű), a kiskanálért is szólni kellett újra, de akkor is én szóltam. Másodjára viszont, minthogy mi komt voltunk, az apja szólhatott volna, de nem tette, csak falt ő is...

Annyira rosszul esett nekem, páromtól is, meg úgy kvázi mindenkitől, és ha már a családban nincs annyi, de az apában lehetne, hogy odafigyeljen a családjára. Plusz úgy gondolom, hogy amilyen a párom hozzáállása hozzám, hozzánk, azt a hozzáállást követi a családja is.

Nekem talán azért is esik ez rosszul, mert 250 km-re lakok a saját családomtól, és így nagyon magányosnak érzem magam, főleg egy ilyen helyzetben. Úgy érzem nem számítok, és a kislányomnak is mindent nekem kell kijárni (mert azt nem írtam, hogy etetöszéket is kérni kellett, nem szóltak asztal foglalásnál), mikor van apja is... És Tudom, hogy ha otthon vagyunk, a szülővárosomban, az én családommal, már jött volna ki Anyu, vagy bárki a rokonságból, hogy menjünk be, és nem azért mert "gyerek" vagyok, hanem mert nincs röntgen szemem (meg az asztalt is mindig ugy foglalják, ja megyünk, hogy már Várja a kicsimet az etetöszék, hiszen ő is 1 egész fő, neki is kell ülőhely, akkor is, ha kicsi). És én is kimentem volna szólni fordított esetben. De még azt is megkockáztatom, hogy fordított esetben a párom kedves rokonsága is felemelte volna a hátsóját, hogy szoljon, nehogy éhen maradjon szegény.

Párom abszolút nem értett meg, amikor ezt mondtam neki, mert "felnőtt ember vagyok, miért várom hogy szóljanak" ... és még én voltam a hülye kb., olyan paraszt hangnemben beszélt velem, amikor már jöttünk hazafelé... Persze azért is, mert az is baj volt, hogy szólni mertem, hogy állítsa lejjebb a kocsiban a leghidegebbre állított ventit, mert neki melege volt - nelem is, de csurom víz volt a gyerek, nehogy megfázzon).

Tényleg én vagyok a hülye? Este meg megkérdezi, hogy tart e még a durca?! Reggel meg megint bunkozik, nem részletezem.

Bocs, hogy hosszú lett, de már ettől is kicsit könnyebb lett a lelkemnek...köszi ha elolvastátok, válaszokat is.