Az ember élete tényleg csak annyi, hogy megszületik, leél egy életet és meghal?

Nekem is ilyen az apám. A kérdező még finom és nőies volt ezzel a jellemzéssel.

Amúgy nem biztos teljesen. Génszerkesztés, mesterséges intelligencia, gyógyszerek, orvostudomány... ezek mind rohamtempóban fejlődnek, lehet 30-40 év múlva már lesznek használható módszerek a test és elme fiatalítására.

Azért érdemes lesz gazdagnak lenni 😃

A kérdés és a kifejtése eltér.

De igen, az élet ennyi. Se cél, se értelem.

És igen, az öregek lehetnek ilyenek.

A magyar nyelv tartogat számodra egy nagyon szép mondást, nem baj, ha jó alaposan elgondolkodsz rajta.

Amíg a gyerek kicsi, addig vannak neki szülei.

Ha a szülők megöregszenek, akkor lesz nekik gyerekük.

"Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik.

Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben.

Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen.

Egy napon fölébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség.

Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszont látni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted.

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére.

Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már."

Világi értelemben ennek tűnik, de keresztény értelmezésben nem így van. A halál után is van élet.

Az itteni élet célja szerintem az, hogy a kapott tulajdonságaidból mennyit tudsz kihozni az emberiség érdekében.

A kérdésre a válasz: igen.

Bővebben: ha bármilyen élőlényt megnézünk, akár növényt, állatot, de akár az embert, annyit látunk, hogy a rászabott ideje lejár, aztán elmúlik. Még egy paradicsompalánta is annyi, hogy kivirágzik, termést hoz, aztán elszárad. Egy macska is ennyi, lefialja az anyja, megnő, kiselyesedik a szőre, kiugrálja magából az életerőt, majd az is egyre lassabb és gyengébb lesz, majd végül kimúlik végleg. De ugyanez a kutya. Az ember is ilyen, megszületik, gyerekkorában lendületes, az izmai mint valami acélos erőművek, felnő, kifejlődik, majd fokozatosan megöregszik, megereszkedik mindene, lelassul az anyagcseréje és akármit eszik vagy iszik is, már valahogy nem lesz annyi ereje mint a huszas éveiben. Ezek után fokozatosan épül le az agya, amivel lassan de biztosan múlik elfelé a tudata és az értelme. Szétesik a fejében az a bonyolult kapcsolati hálózat, a bejövő észlelések, információk nem lesznek már olyan kifinonultan elrendezve, leamortizálódik minden korábban kialakult emlék. Aztán valamely szerve ami túl lett terhelve az élete során, egyre rosszabb lesz. Majd ez az egy bizonyos szerv ha elromlott, a leggyengébb láncszem elv szerint elrontja az egész testet, a többi szerv vagy szervrendszer még küzdene is, de azokból is kifogy minden energia, majd véglelesen leáll a test.

Teljesen pontosan így működik az élet és annak minden folyamata, nem kell belelátni semmi extra bonyolultat, el kell fogadni, hogy van X mennyiségű ránk szabott idő, az alatt kell bírni helyt állni, bármit hoznak a dolgok a világban és bármerre is megyünk. Ennek tudatában kellene élni mindenkinek.