Egyedül hogy lehet külön költözni a szülőktől ilyen albi árak mellett? Ötletek?

21 évesen elköltöztem, mert MUSZÁJ volt.

120-as fizetésből. Hát, nem volt sétagalopp, egy pici garzonban éltem, ami végülis jó volt, de néha hó utolsó hetében párizsis zsömlét ettem csak.

Ám minden nélkülözés ellenére megérte, otthon előbb-utóbb felkötöttem volna magam :(

"Munkahelyet váltani nem szeretnék"

Nem az ország élhetetlen, hanem te.

Én kénytelen voltam elköltözni, mert a szüleimtől 180 km-re találtam egy olyan lehetőséget, amivel úgy voltam, hogyha felvesznek, akkor mennem KELL.

Felvettek.

Az albérlet árak Budapest környékén akkor kezdtek el rohamosan felfelé menni. 80-100 ezer volt egy albi, így inkább agglomerációba mentem lakótárssal 50+rezsiért. A fizetésem nettó 150 volt. Ha egyedül laktam volna ott, akkor maradt volna a kötelezőek után kb. 30 ezer forintom megélni. :)

A fizetésem szépen lassan nőtt, illetve idő közben rátaláltam a páromra is. A lakótársam pont költözni akart, kézenfekvőnek tűnt, hogy a párom költözik a helyére. Éldegéltünk így együtt egy évig, spóroltunk és közös lakásba költöztünk.

Mostmár egyébként a fizetésem több mint a duplája a kezdőnek. Ketten ennyit betéve a kasszába fejenként, egész jól elvagyunk.

Valahol el kell kezdeni, ha helyben nem megy, akkor tovább állni. Mielőtt eljöttem volna a szüleimtől 64 ezer forintot kerestem diplomával. Nem keveset adtam fel azzal, hogy eljöttem onnan. Köztük az akkori páromat is, aki kijelentette, hogyha megyek, akkor vége. Eljöttem. Viszont a mai napig nem bántam meg, hogy így döntöttem!

Majd mindjárt megkapod a selfmade "minden magamnak köszönhetek" emberektől, hogy "nem sírni kéne, hanem tenni érte".

Nekem is muszáj volt, tanulmányok miatt koliba mentem 200 km-ről, de a koli élhetetlen volt (volt hogy nem volt fűtés, nem takarítottak, és azt is nehéz elviselni, hogy 0-24-ben össze vagy zárva egy emberrel, akkor is, ha jól kijöttök), úgyhogy egy rossz hírű környéken bérelek egy félszobát. Nem nagy, nem szép, de van magánszférám, és nem a diákfizetésem egészét vitte el (diákként 100-130-at kerestem, egy garzon annyi lett volna), csak a felét, illetve meleg van és a lakótársaim is igényesek szerencsére. Attól, hogy a környék nem biztonságos, én is féltem (vékony vagyok és lány), de egyáltalán még csak csúnyán se nézett rám senki.

Most meg, hogy teljes állásban dolgozok, inkább maradok még itt 2-3 évet, élek olyan szerényen mint egyetemista koromban, és melózok orrvérzésig, hogy minél előbb tudjak önerőt gyűjteni, mert inkább fizetném a saját lakásom törlesztőjét mint a lakbért életem végéig.

Ha szabad tudni, milyen szakmával keresel ennyit? Arra nem gondoltál, hogy átképezd magad olyan szakmára, ami többet hoz a konyhára? Én jelenleg nem a szakmámban dolgozom, a nyelvtudásommal helyezkedtem el egy multinál. Néha unalmas, néha fáj nézni, hogy a volt szaktársaim karriert építenek, de nagyon jól fizet, a szakmámban kezdőként nem keresnék ennyit. Az álommunka pedig vár pár évet, amíg nem gyűjtök elég pénzt.

Nem hiszem, hogy normális dolog Európa közepén 2018-ban, hogy bármilyen szakmával, vagy akár már a tanulmányaid alatt ne tudj emberhez méltó körülmények közt élni, de ez van sajnos.

A másik, hogy ha én nem akarok most kapcsolatot, vagy esetleg olyan ronda nő vagyok hogy bottal nem piszkálnak a férfiak, akkor dögöljek meg az utcán? És akkor már nem is említettem, hogy mi van, ha te a barátnőddel elköltözöl albérletbe, és valamelyikőtök beteg lesz, megsérül, szakítotok.

Nem kell utcára menni, de evidens, hogy párosan könnyebb, avagy hogyha megosztotok egy költséget, akkor egyszerűbb az ember dolga. Tökmindegy, hogy a pároddal osztozkodsz, vagy lakótárssal. Természetesen kényelmesebb egy párral, akit szeretsz és teljesen más érzés vele közös otthonba hazamenni, mint egy random lakótárssal. Ugyanakkor azt gondolom ez nem csak Magyarország szintű probléma. Máshol sem igen laknak egyedül a fiatalok, mert ritkán tehetik meg.

Minden kezdet nehéz, én is éltem majdnem 3 évet lakótárssal, de kibírtam és ma már nagyon örülök annak, hogy e mellett döntöttem ahelyett, hogy otthon maradtam volna a langyos vízben. Az is tény, hogy még mindig nem élnék saját lakásban, ha nem találtam volna rá a páromra, ugyanis kettőnk megtakarítása kellett az önerőre. Nagyon nehéz és az ember egyre kevésbé türelmes, de nem kivitelezhetetlen! Hajrá!