Érdemes folytatnom a novella írást? (lent)

14-éves vagyok, és rengeteg alapsztorit jegyeztem le a számítógépbe. Néha (csak úgy heccből) elkezdek irogatni. Van amikor megszáll az ihlet, én nem tudom abbahagyni az írását. (ez utóbbi olyan 1-2 oldalt jelent egyhuzamban)

Szeretném a véleményeteket kérni a következő történetrészletemről (elnézést előre is a helyesírási hibák miatt volt hogy 00:30-kor is rajta hesszeltem) : Otthon Édes Sötét Erdő Írta: Nem Tudod Ki

Otthon, édes sötét erdő

Szeretem a magányt. Szeretek távol lenni attól a sok idióta embertől, akik általában körülvesznek.

Csend. Apránként megnyugtatom a légzésem, hogy mást is hallhassak, ne csak a kalapáló szívverésem és ziháló lélegzetem.

Már csak 20 méterre vagyok a kedvenc helyemtől. Távol az ösvénytől. Távol mindentől, ami a civilizációhoz, és az ott élő ostoba és fölényeskedőkhöz köt. Ez az egyetlen hely, ahol nem kell a többieknek a kiközösítésétől, és megalázásától rettegnem. Szépen, lassan közeledem felé. Ki akarom élvezni a pillanatot, amikor belépek a körbe, és annak a határa mögött hagyok minden feszültséget, felelősségérzetet, […] és időt. Valahányszor ellátogatok erre a helyre és belépek a körbe, megáll az idő. Azt csinálok a körön belül, amit csak akarok. ha el vagyok valamivel maradva, mondjuk egy házi dolgozattal, csak eljövök ide, és megcsinálom. Maradhatok a körben egy hetet is, amint kijövök, a valóságban nem telt el az óta semennyi idő. Soha nem hoztam ide senkit. És nem is fogok. Belépek a körbe. Az a rengeteg stressz, remegés… egyszerűen kifolyik a testemből, és átveszi helyét a megkönnyebbülés. Felsóhajtok, kiűzve magamból minden eddig cipelt terhet, és nyomást. Telihold van. Az erdő mélyén egy kb 10 méter átmérőjű kört alkot 8 fa. A nagykör közepén van egy 1 méter átmérőjű lyuk a lombok között, ahol minden este éjfélkor besüt a hold. Viszont ahhoz, hogy ezt lássam, pontban éjfélkor is kell belépnem. A körön belül az égtájaknak megfelelő fák elé 4 kő van lerakva. A dél-keleti szeleten pedig egy nagy, viszonylag egyenes tetejű ovális szikla helyezkedik el. Egyik este, nem sokkal az után, hogy megismertem ezt a helyet, teliholdkor éppen a sziklának támasztott háttal gyönyörködtem a hold látványában, amikor egy fiatal lány halk, mégis visszhangzó kacagására kaptam fel a fejem. Gyönyörűen csengett a hangja. Bár akkor megijedtem, most így visszagondolva már akkor is szép hangja volt. Különösen akkor ijedtem meg, amikor a nevemen szólított.

-Leeoo…- Sóhajtotta a női hang -Mi szél hozott? Úgy örülök neked, el sem tudod képzelni mennyire!- Úgy hangzott, mintha beszéd közben folyamatosan mosolyogna.

-Ki… ki van ott?!

-Hol? Én nem látok senkit rajtad kívül.- pajkosan kuncogott

Megjelent előttem egy női alak először homályosan, majd egyre élesebben láttam. Félig áttetsző opálos levelekből álló mini ruhája épphogy csak befedte takart rajta valamit. Hátközépig érő azúrkék csillogó haja volt és mezítláb könnyed, nesztelen léptekkel odajött hozzám a sziklához. Teljesen ledermedtem. Mégis mikor ettem vagy szívtam halucinogén cuccot?! Leguggolt előttem. Szelíd fehér arcáról kimeredő hatalmas kíváncsi sötétlila szemei egyszerűen átdöftek. Tekintete egyszerre volt intelligens, és naiv. Sosem gondoltam volna, hogy a kettő belevegyülhet egy arcba.

Zavaromban csak bámultam a lány arcába mozdulatlanul. Meglepetésemet titkolni sem tudtam –T- te ki vagy?

-Margaret vagyok. Látom furcsállod a megjelenésem.

-Nem is kicsit… Egy ideje idejárok, de veled még sosem futottam össze.

Följebb toltam az orromon a lecsúszott feketekeretes szemüvegem.

A lány még mindíg előttem guggolt. Törékenynek látszó kezeit a térdén pihentette. Mivel én mindig is visszahúzódó típus voltam, zavart, hogy egy idegen, fizikailag ilyen közel legyen hozzám. Kényelmetlenül fészkelődtem.

-Ne félj tőlem… -Végig simította az arcomat selymesen puha és meglepően meleg tenyerével. Ahhoz képest, hogy milyen hideg volt akkor. Furamód késztetést éreztem arra, hogy magamhoz öleljem őt. Elbűvölően szép volt. Soha nem éreztem ilyet egyetlen lány iránt sem. –Látod? Most nem csak szellem vagyok.

-M… mit… -basszus ne dadogj már! –Amm… nem nagyon értem miről beszélsz. –Ez a csaj teljesen buggyant…

-Bocsánat. Csak tudod annyira jó végre valakivel beszélgetni. Csak teliholdkor, és újholdkor jelenhetek meg húsvér emberként.

-És ha szabad kérdeznem miért vagy ilyen lengén öltözve? Alig tíz fok van.

Úgy nézett rám mintha a válasz egyértelmű lenne.

-Mert nem fázom. Ami azt illeti nem nagyon van lehetőségem mást ruhát húzni…

-Hohy-hogy?

Margaret mosolygott, de ezúttal tömény keserűséggel.

-Tudod… -Elgondolkodva bámult lefelé, mint aki nem tudja megfogalmazni a mondandóját

-Amm… kifejtenéd részletesebben? Még mindíg nem értem amit mondani szeretnél.

Felsóhajtott, majd odatelepedett közvetlen mellém. Hátát nekitámasztotta a sziklának felhúzta és átkarolta a térdét. Tett egy bizonytalan mozdulatot felém, mintha nekem szeretne dőlni, de meggondolta magát és a térdére helyezte az állát.

-Tudod ez egy kicsit hosszú… Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám nem ember vagyok, hanem egy félig tündér, félig boszorkány…?

-Azt, hogy nehezen hiszem el, de mivel a semmiből jöttél elő, ez kicsit könnyít a dolgon…

¬-Nem hiszed azt hogy álmodsz?

-Meg tudom különböztetni az álmot a valóságtól.

-Akkor folytassam?

-Persze… figyelek.

*A többit esetleg a kommentek után*