Létezik, hogy ennyi idősen már átéljem a kapuzárási pánikot? Mit csináljak? (hosszúúú lesz)

Szóval az a helyzet, hogy egyéb családi és iskolai dolgok miatt egy kicsit túl gyorsan kellett felnőnöm. Most 22 éves vagyok, szépen rendben leérettségiztem, elég jó eredménnyel,szakmát szereztem, olyat amit szeretek, férjhez mentem egy éve, és elköltöztem otthonról egy másik országba. DE! Egyszerűen nem tudom valahogy elfogadni azt ahogy eddig eljutottam és rengeteg bennem a megbánás pedig elvileg semmi rosszat nem csináltam, sőt sok dologról azért csúsztam le, mert másnak akartam jót.

Azt sem tudom elfogadni, hogy kevesebb mint 3 hét múlva betöltöm a 22-t. Egyszerűen nem érzem magam ennyinek, max 16-nak, és annak örülök, ha az emberek is annyinak hisznek, mert félek, hogy azzal hogy beismerem a korom, hogy házas vagyok, pasizós, vagy épp még ártatlan tini helyett, ha beismerem, hogy már dolgozom suli helyett akkor azzal azt is beismerem, hogy azok a pillanatok/események amik másoknak sokáig boldog emlékként élnek, azok nekem egyszerűen nincsenek.

Az általánost végigszenvedtem mert az osztálytársaim egyszerűen mindent kifogásoltak rajtam.Azt hogy göndör a hajam, hogy nem voltam épp egy vékony alkat(hozzáteszem, betegség miatt amit kezelek és azóta senki nem mondaná rám még azt se hogy telt vagyok), hogy nem volt pénzünk új ruhákra és emiatt azt kellett hordanom amit ismerősök idősebb gyerekeitől örököltem, hogy a szüleim nincsenek együtt, egyszerűen minden baj volt amit én csináltam. Ezek után senki sem volt ott a ballagásomon a családomból, vagyis de, az utolsó 5 percre odaértek amikor már indultam volna haza(az iskola mellett laktunk). Mindenki a nagy virágcsokrokkal, plüssel, pénzzel, gratulációkkal, nagy elköszönésekkel, meg ígéretekkel én meg álltam mint a lőtt medve, a nagy semmivel, egyedül a rajz tanárom köszönt el tőlem, én is csak tőle tudtam, mert senki más nem volt hajlandó(odamentem egy lányhoz aki legalább nem piszkált állandóan, és mondtam, hogy sok sikert majd erre szemforgatva otthagyott...)

A középiskola klasszisokkal jobb volt, lettek barátaim, nagyon sokat köszönhetek nekik, életem legjobb 5 éve(utolsó az szakmai év volt)volt amíg odajártam.

Aztán eljött a szalagavató és érettségi ideje. Nagyon szerettem volna keringőzni(mert éppenséggel akkor még biztosnak tűnt, hogy engem az életben nem vesz el senki)és szerettem volna egyszer azért felvenni egy olyan szép ruhát(szép ruháim ekkor sem igazán voltak, volt az ami feltétlenül kellett, de nem volt pénzem szép dolgokra, új dolgaim is csak azért voltak mert 14 éves korom óta dolgoztam állandóan iskola mellett amennyit csak bírtam). Van egy kiskori jó barátom, őt kértem meg, hogy legyen a partnerem, anyukája varrónő, ő még azt is vállalta, hogy megvarrja nekem a ruhát(sosem volt alkalma menyasszonyi ruhát varrni, pedig nagyon szerette volna). De volt neki egy borzasztóan féltékeny(és mint utólag kiderül egy elég undorító)barátnője. 3 héttel a szalagavató előtt közölte, hogy szakít a haverommal, ha velem táncol. Eddigre nagyanyám részéről eleget hallgattam, hogy hiába varrják rám a ruhát akkor sem fog jól állni, és rosszul nézek majd ki, meg mindenki rajtam röhög, majd mert szélesebb vállam van és akkor még nem fogytam(eleget) le. Szóval elment a kedvem és a haver javára lemondtam az egészről. Elmentem, rám tűzték a szalagot és kész, ennyi volt a szalagavatóm amire kb az egész családom közölte, hogy amúgy ők nem fognak eljönni, mert nem akarnak, szüleim eljöttek, de addigra már túl voltunk a szalagtűzésen.

Ballagás hasonlóan telt, nagyanyám és szüleim jöttek az utolsó 5 percre aztán egy szó nélkül hazamentek. Kb tök jól imitálták az előzőt, csak itt legalább volt aki hátba vágjon, hogy ugyanszarjakmárrá.

Szakmai évben összejöttem egy sráccal akit ugyanakkor ismertem meg mint a férjemet, 19 évesen ő volt az első barátom, vele vesztettem el, de nagyon nem volt egy szép kapcsolat, ezt most nem részletezném. Mindenesetre, ha a férjem nem húz ki belőle, én most egész biztosan nem élnék. Hálás vagyok neki, az leszek életem végéig és persze szeretem, jobban mint az előtte gondoltam, hogy valaha képes leszek valakit így szeretni. Ő viszont más kultúra, és alapból sem egy romantikus alkat(de a romantikus filmeket bezzeg szereti), így se az eljegyzés nem volt az a "klasszikus" sem az esküvő.Eljegyzés:közölte, hogy nézzek valami helyet ahol összeadnak minket(gyűrűt se akkor, se azóta nem kaptam, pedig azóta tisztázva lett a kis fejében, hogy nálunk szokás/náluk nem/).

És sajnos az esküvőnk is ennyiben maradt, rohanva, taxival, mert ezek(ő és a két tanú akiket csak futólag ismertem)előtte sörözni voltak, minden nélkül csak aláírtuk a papírokat, pólóban és farmerban.(azóta megbánta ő is és be akarja pótolni, de valahogy mindig olyan érzésem van, hogy kiröhögnének minket miatta, főleg, mert először sem azért volt így mert nem volt rá pénz).

Igazából elég értelmetlen katyvasz, de jól esett kicsit kiírni magamból, a lényege csak annyi, hogy rettegek attól, hogy egyre öregebb és öregebb leszek, miközben körülöttem mindenki már most rutinosan meséli ezeket a történeteket, ahogy a gyerekeinek fogja és én nem tudok mondani semmit. Egyszerűen nem akarok idősebb lenni, mert úgy érzem, mindenből kimaradtam, és később sem tudom majd bepótolni a dolgokat.

Nem nem azért van mert túl korán házasodtam, nem akarok pasizni meg hasonlók, csak hiányzik, hogy azokat az éveket amiket kihagytam, nem tudtam úgy élvezni ahogy a többi korombeli, mert dolgoznom kellett, hogy legyen kaja.

Ja és szülinapom sosem volt. Most sincs, másokét megünneplem, de nekem még egyszer sem volt, igaz sokáig senki nem is jött volna el rá, később meg már csak annyit kértem, hogy legalább akkor ne kelljen dolgoznom, de az sem jött még össze.

Tudom, hogy csak egy nagy rakás önsajnálat az egész, nem igen fogja senki elolvasni, de egyszer már ki kellett valahogy írnom a fejemből, mert már nem fér el a kapuzárás mellett.