Beleszerettem a pszichológusomba, hogy mondjam el neki, hogy egy ideje már csak miatta járok hozzá?

Elmondtam neki, és azt mondta, hogy ő már régóta sejtette a dolgot, és hogy ugye tudom, hogy semmi nem lehet ebből, és hogy a legjobb lesz, ha befejezzük a terápiát, az eredeti problémát, ami miatt ugye elkezdtem járni hozzá, sikerült megoldanunk, ha továbbra is járnék hozzá, fél, hogy azzal csak rontanánk a helyzeten. Viszont azt mondta, hogy biztos nem lesz még egy ilyen páciense mint én, nagyon megkedvelt, de még egyszer mondta, csak mint pácienst. Viszont, ha bármi egyéb problémám adódna, ami ténylegesen probléma, akkor szívesen lát, de ha én nem tudok rá orvosként tekinteni, akkor "átad" egy másik kollégájának.

Látta rajtam, hogy nem ezt akartam hallani, mert rá se néztem, és nem is válaszoltam arra, amit mondott, és akkor mondta, hogy nem szeretné, ha így válnánk el, legalább mondjak valamit. De mondtam, hogy ezek után nekem nincs mit mondanom neki, fölkeltem, és kimentem, az utcán pedig már potyogtak a könnyeim. Akkor nagyon haragudtam rá, úgy éreztem, hogy becsapott, hónapokon keresztül játszotta, hogy törődik velem, végre valaki odafigyelt rám, volt, mikor csak az adott erőt, hogy kikeljek az ágyból, hogy vele találkozhatok, erre fel meg azt mondja, hogy nem lehet köztünk semmi. Aztán másnap már bántam, hogy csak úgy szó nélkül, és köszönés nélkül kisétáltam, napokig sírtam, dolgozni se mentem, aztán kicsit összeszedtem magam, bár még mindig eléggé ramaty állapotban voltam, még ma is hiányzik, úgy érzem soha nem fogok már mást szeretni, és nem is kell más, csak ő. Csak rá tudok gondolni, és hogy milyen jó lenne, ha ő is így érezne mint én....