Milyen érzés tinédzserkorban túlsúlyosnak lenni?

Attól függ melyik részét vesszük : a baráti oldalt vagy a szerelmi (tiniszerelem) oldalát?

A baráti oldallal jó eséllyel nem lesz gondod, nekem sem volt, bár én annyira túlsúlyos sosem voltam hogy gurultam volna. De volt azért olyan 15-20 kg plusz az ideális súlyomhoz. Egyszóval barátaim voltak, mindig együtt lógtunk, szép idők voltak :) .

Viszont másrészt nagyon rossz volt, és ez a szerelem. Emlékszem, más barátnőim (mondjuk igy visszagondolva korán kissé) de már 13 évesen volt barátjuk.

Persze hogyha az volt a divat, én sem akartam kilógni a sor alól. De én éppen nem kellettem senkinek :).

Nem is baj talán, az első szerelem 15 évesen volt, akkor csúcs formában voltam, akkorra tudtam elérni a maximum alakomat (szó szerint jó csaj voltam).

Azután kezdtem ismét megint visszahizni, de a barátok megmaradtak. De az idő meg az hogy máshova kerültünk csak eltávolitott minket, de új barátok kerültek a helyükbe, mindigis volt ember aki ember csipett, aki kereste a társaságom, annak ellenére hogy én kezdtem visszahizni.

Mára már egyetemista lettem, 20 éves, jelenleg szingli és kb 10-15 kg fölösleggel. Annyi szerencsém van talán hogy eléggé eloszlik rajtam, tehát sokan nem mondanak túlsúlyosnak, inkább husisnak.

Jelenleg is vannak barátnőim, barátaim, még csak most kezdődik az élet ! :) (bulizni járok, van egy kis életem is mellette, én igy jól érzem a dolgot).

Viszont most ismét fogyókúrán vagyok (szorits :P!) :D.

Amit viszont megfigyeltem, és érdemes minden túlsúlyos szeme előtt tartani, hogy (és ez sajnos igaz) mindig a szépek társaságát fogják keresni először.

Én is kaptam bántásokat, sosem felejtem el őket :) . De talán jól is jöttek, hogy ébredjek fel hogy le kell fogynom, mivel csak a saját érdekemben volt ez.

Bocsi ha hosszúra folyamodott.

Borzalmas, főleg általánosban, gimnáziumban egy olyan közösségbe kerültem, ahol nem bántottak emiatt, most egyetemen pedig elképesztően elfogadóak az emberek egymással szemben, imádom.

De amíg mindenki gúnyneveket talált ki rám, a család is állandóan ezzel szekált, hogy bezzeg ők ennyi idősen nem voltak kövérek, addig rémálom. Rondának hittem magam, ki se akartam lépni az utcára, lehajtott fejjel jártam, önbizalmam nulla volt. Akkor voltam 165 centi és 85 kiló.

Lefogytam, mert 18 évesen (!) végre kiderítették az orvosok, hogy elég nagy gebasz van a pajzsmirigyemmel. Eddigre az önutálat minden formájába belekóstoltam, nem mertem tükörbe nézni, hányingerem volt az étel látványára vagy sírógörcsöt kaptam.

Most 170 centi vagyok 64 kiló, átlagos alkatom van, heti 3x 2 órát sportolok, elfogadtam magam.

Néha rám tör az érzés, hogy egy hájas disznó vagyok és mindenki undorodik tőlem, de ezen hamar túllépek, mert TUDOM, hogy nem így van. Sokat javult az önbizalmam is, tulajdonképpen boldog vagyok :)

Nekem olyan értelemben szerencsém volt, hogy nyíltan nem bántottak emiatt, mert viszonylag jó osztályközösségbe kerültem... néha kibukott, de mivel alapvetően jó fej meg kedves voltam a többiekkel, azért nem piszkáltak annyit. Inkább amiatt voltam frusztrált, mert nem vehettem fel sok szép ruhát (mára megtanultam, mi áll jól, és hogy lehetek csinos nem nádszálvékonyan is) meg hogy az átlag tinisrác figyelemre sem méltatott, ellenben a hisztis, bunkó, közönséges, hótt buta csajoknak meg minden ujjára akadt min. egy "hódoló", ha vékonyak voltak, meg elég feszes volt a mellük meg a fenekük... és a legtöbbjüknek még szép arca sem volt. Vagy ha alapvetően nem is jött be nekik az a csaj, mentek a hangadó srácok után, mert menők akartak lenni, és a menő (magyarul a legbalhésabb, legnagyszájúbb, leghormontúltengésesebb) srácok ezeket a csajokat hajtották.

Ma amúgy tulajdonképpen örülök neki, hogy így történt, mert megkíméltem magam a hülye tini drámázástól meg a még rosszabbaktól... viszonylag érettebb voltam a korosztályomhoz képest, de abban nem vagyok biztos, hogy ahhoz elég érett lettem volna-e, hogy tudjam pl., kinek érdemes odaadnom a szüzességem, vagy hogy annak az embernek a "szerelmét" becsüljem meg, aki megérdemli... vagy hogy hogyan viselkedjek azért, hogy megtartsak valakit úgy, hogy nem alázkodom meg.

Majdnem 23 éves voltam, amikor rám talált a szerelem, addig már majdnem elkönyveltem magamban, hogy egyedül fogok meghalni :D. De rájöttem, hogy így tényleg nagyobb eséllyel találtam magamnak olyat, aki érett, és aki szeret a pluszkilóimmal is. Illetve a környezetemből, illetve az olvasmányaimból (mert érdekel a pszichológia) tanultam annyit, hogy tudjam, mit érdemes / nem érdemes tenni egy párkapcsolatban, és nyilván szexuális téren is többet tudtam, mint 15 éves koromban.

Én általános iskolában kicsit dagibb voltam (nem nagyon súlyosan) amúgy is egy visszahúzódóbb gyerek voltam, inkább olvastam, mint fociztam. Ezért nem voltam túl népszerű, sokat szivattak.

Amikor gimibe mentem, akkor ott is szivattak, mert kancsöcseim nőttek, valószínű a kamaszkori hormonális változásoktól. Az első gimi utni nyáron találtam egy könyvet (Testkontroll) és aszerint kezdtem diétázni és elmentem mindennap úszni először 1 utána 2 km-t. Ettől lefogytam, és még kb 4-5cm-et is magasodtam azon a nyáron, és szerencsére a kancsöcseim is elmúltak, úgyhogy nem bántottak többet, sőt 4-ikre én lettem az egyik legmenőbb az osztályban...