Hogyan kell élni valójában?

Húsz éves, egyetemista, magyar nő vagyok.

Az a periódus, amikor igazán boldog voltam, a gyerekkorom korszaka volt.

Nem ismertem a kényszert és mégis jó voltam.

Az élet olyan volt, mint egy soha véget nem érő álom, amelyben tökéletesen megtalálom a helyemet és bármi is történik, én mindig egy belső harmóniát tartok magamban.

Égi csodának tartottam a létezésemet és valóban az volt.

Sokszor gondolkoztam gyerekként is arra, hogy mi történik a felnőtté válás útján.

Ahelyett, hogy fejlődnénk, inkább megszakad valami bennünk. Mintha az addigi entitásunk megszűnne és helyébe egy új lépne, amely csak a régi énünk árnyéka.

Nem létezik szinte az a felnőtt, aki ugyanazon tudati síkon élne, mint amelyen gyerekként élt. Ez természetesnek tűnik, de valójában furcsa: az ember megnehezíti a dolgát azzal, hogy leveti magáról a gyerek énjét. Előtérbe kerülnek olyan dolgok, amelyek szenvedést és gyötrődést okoznak, soha véget nem érő kényszerek és elvárások láncolata, amelyben a boldogságot azért kell célnak kitűzni, mert valójában soha nem érjük el vagy ha igen, akkor nagyon kevés pillanatig és már rohanhatunk ismét utána.

Ez azért van, mert mindig feltételeket szabunk a boldogságunknak, a kielégülésünknek.

Ha belegondolsz, mikor leszel végre elégedett ? Amikor megveszed azt az autót ? Amikor felújítod a ruhatárad ? Hm ?

Mit csinálunk életünk során valójában ? Kijárunk egyetemeket, hogy diplomához jussunk; elmegyünk nyaralni, hogy beszámoljunk róla a munkahelyen; osztálytalálkozókra járunk, hogy összemérjük ki vitte többre és ki hány kilót szedett fel; futni járunk, hogy a maradék energiánkat is elpazaroljuk, de legalább helytálljunk a fitneszdivatnak; szolizunk, krémezünk, műtétezünk, mindent csak azért, hogy a hiúságnak ne legyen oka panaszkodni; stb.

Hogy kell élni igazából ? Lehet élni egyáltalán ? Megadja-e bármi vagy bárki is azt a szabadságot, hogy életnek nevezhető létformát képviseljünk akkor is, ha körülöttünk nincs példa erre ?

Nekem is úgymond minden lehetőségem megvan arra, hogy egy tipikus “ sikerekben gazdag “ életet éljek, mégis az a gondolat fut át a fejemen mindig, hogy vajon erről szól az élet ? Egyáltalán kell valamiről szólnia az életnek ? Mi van ha én, azt találom gondolni, hogy az életem hátralevő idejét úgy akarom tölteni, hogy egy fa alatt ülök és figyelem a szél zúgását ? Mit fog számítani ez, ha amikor meghalok eltűnök és velem együtt eltűnik a kognitív tudatom is, értelmét veszítve mindaz, amit addig éltem, akár leéltem volna az életem hagyományos módon, akár egy fa alatt, a szelet figyelve ?

Persze, nem szó szerint kell venni mindezt. Csak szemléltetésképpen, hogy mennyire mulandóak vagyunk és mulandó mindaz a rendszer, amit az agyunkban kialakítottunk és amely által meghatározzuk, hogy mi az “ élet “ és mi benne a dolgunk.

Mindezt szem előtt tartva, hogyan élnél ?