Miért érezzük azt, hogy van szabad akaratunk?

Csak hangosan gondolkozok:

Valószínűleg becsap minket a tudatalattink, pont úgy, ahogy általában teszi. A tudatalattink nem a racionális eszünk, hanem a nem tudatosuló, gyakorlatilag állatias részünk. Itt megfogalmazódik mindenféle vágy és igény, aminek át kell mennie a racionális mérlegelés szűrőjén. A racionális eszünk mérlegeli, amit a tudatalatti elé rak, de ez nem mindig logikus és ésszerű érvek mentén történik. Ezt használják ki a reklámok például akkor, amikor egy kávé reklámban harmonikus családi élettel, jó közérzettel, szép nővel párosítják a puszta terméket. Ha majd megkívánod a kávét, mert meglátod a polcon, vagy érzed az illatát, akkor a tudatalattid majd ezt rakja mérlegre a kávé puszta igénye helyett: kell a harmonikus családi élet? Kell a jó közérzet? Kell a jó nő? Akkor vegyél kávét! Hasonló eset az úgynevezett önigazolás: "Belépek a szocialista pártba, hogy belülről bomlasszam!" Nem azért, hanem mert félek, hogy megütöm a bokám, és a tudatalattim átverte a racionális eszemet valótlan érveléssel.

Azt hiszem, hogy a szabad akarat illúziója is valahogy így működik. Úgy gondolom, a szabad akaratod két összetevője az, amikor a racionális eszednek nem kell ellent mondania a tudatalattidnak, illetve az ego-d önfényezése, amikor erre mégis képes vagy racionális indokok mentén.

"A szabad akarat csak egy érzés. Azt kérdeztem, hogy mi az oka, hogy van?"

- Hát, akkor ezek szerint én tanulhatnék tőled. Tessék: bizonyítsd be, hogy nincs szabad akarat. De ne felejtsd el először egy konzekvens definícióját adni a szabad akaratnak, hogy legyen valami konkrét, amit megcáfolsz.

A #3 válaszoló ezen a téren semmi nem bizonyított, csak annyit feltételezett, hogy nem mindig vagyunk racionálisak. Ezzel nem mondott sokat: még a tudatalattit se kell feltételeznünk hozzá.

Tehát én csak egy húsdarab vagyok, és e húsdarabnak része az agy, ami biztosítja az öntudatot és a döntést? Tehát végeredményben a döntés valóban az én döntésem, és nem másé, más rajtam kívüli dologé?

Nem szólhatok bele a biokémiai reakciókba. De miért is kellene? Mire is volna jó az? Mitől lenne nagyobb szabadságom azzal?

A szabadság érzése valóban érzés, de hogy érzés, jelenti-e, hogy téves? A leírtak alapján ugyanis az jön le, hogy a biokémiai folyamat nem hogy gátolná, hanem inkább biztosítja az én döntéseimet, lehetőséget ad nekik.

Hogy a biokémiai törvények gátolnák a szabadságot, csak akkor tűnik igaznak, ha tévesen az állampolgár és az állami törvények viszonyában képzeljük el a helyzetet. Valójában viszont az én (agyam), ebbena biokémiai dimenzióban valósul meg (szemben az állampolgárral és a törvényi renddel), és mivel nem látom be, hogy a törvény áthágásának lehetősége hogyan is adna szabadságot (és ne vezetne inkább kiszámíthatatlan véletlenekhez), ezért nem indokolt azt gondolnom, hogy a törvény megfosztana a szabadságomtól. Ennélfogva szerintem abból kiindulva, hogy vannak döntések, és a döntések az én döntéseim, lehet szabad akaratról beszélni. Ennek belátásához csupán el kell felejteni a dualizmus, egyébként lényegéből eredően inkonzisztens szabad akarat fogalmát (annak tarthatatlansága ugyanis abból ered, hogy maga a hagyományos dualizmus tarthatatlan).