Ti hogy vagytok képesek elfogadni valaki halálának a tényét?

Nagyon sajnálom, ami veled történt. Az én apukám 7 éve halt meg. Most itt vagyok 18 évesen, de még mindig nem tudom felfogni, hogy soha nem láthatom, nem hallhatom a hangját. Olyan kevés időt tölthettem vele, és a legrosszabb az, hogy már arra a kevés időre nem is emlékszem, mert olyan régen történt. Igazságtalanság ez.

De sajnos valóban ez az élet rendje. Csak mi túlságosan korán vesztettük el az egyik szülőnket, és ennek nem így kellett volna történnie.

Részvétem.

Nekem az édesapám halt meg. Én kb. 10 éves lehettem. Elején volt nehéz, de késöbb már, elfogadtam. Emlékezek rá, de nem emésztem magamat.

Nézd: tudom, hogy nehéz, de 6 év, már idő. Ha szereted, akkor el kell őt engedni. Csinálj valamit: barátkozz új emberekkel, kirándulj gyakrabban, stb. Éld az életedet. Gondolj úgy rá, ha élne az édesanyukád, akkor mitől lenne büszke te rád?

Nagyon sajnálom, szörnyű lehetett.

Nekem szerencsére még nem halt meg senkim, ezért tapasztalatom nincsen.

Azt viszont tudom, hogy az emberi agy számára a soha, meg az örökké felfoghatatlan szavak. Az, hogy soha nem láthatod többé, teljesen normális, hogy felfoghatatlan.

Ezen kívül ami még nehezíti az elfogadást, az, hogy még nem nőttél fel amikor meghalt, és csak a teljesen felnőtt,(és ez nem a 18 éves kor betöltését jelenti) hanem, aki érzelmileg is felnőtt, csak az tudja nagy lelki nyugalmatlanság nélkül felfogni a szülő elvesztését.

Egy idő után viszont majd el fogod tudni fogadni, és nem fogod annyira igazságtalanságnak érezni.

Csak azért írtam ide választ, mert sokat olvasok ilyesmi témákban is, és bár tapasztalatom nincs remélem kicsit azért segíthetek.

bele-születünk egy testbe,

aztán, ha a test működése leáll, akkor kimegyünk belőle,

és, valószínűleg, bele-születünk egy másikba...

az élet-időt nem évtizedekben, hanem évmilliárdokban mérjük...