Ilyesféle megszabadulás-, szabadságélményt átélt már valaki?

Nem ismerem a családodat, nem tudom őket megítélni, de azt ki merem jelenti hogy a szülő-gyerek viszony a legstabilabb ami létezik. Van olyan ismerősöm aki évekig rosszban a volt a szüleivel és tényleg meg voltak a szülők hibái, de a szülők mindig, hajthatatlanul keresték őt és kb 3 év után újra jól elvannak. Ilyet nem igen tudok egy haveri, vagy párkapcsolatnál.

Ja a harag részét az előzőben kihagytam, én bizony haragudtam legbelül az ilyen emberekre, mégha először teljesen elégedett voltam is a döntésemmel, mindenképpen rossz volt. De ez csak az én véleményem, nem vagyunk egyformák, valószínű hogy a helyzetünk is más, csak a felfogásunk hasonló.

Csak annyit mondhatok: Stimmel!

Én is törekszem rá.

"Ettől függetlenül nem tartom lehetetlennek kiszállni a "mókuskerékből", csak iszonyatosan nehéznek, valami olyannak, ami elkötelezettséget, bátorságot, erőt követel meg."

Igen, szerintem is. A mókuskerék is nehéz, csak ott más gyötör a saját célja érdekében, itt meg magamat gyötröm a magam céljáért. Aki viszont céltalan, az aligha hiszem, hogy lát a mókuskeréken túlra is.

"Nem jár ez a lépés elmagányosodással?"

De. Vagy legalábbis a magányos állapot tényének felismerésével.

"(Amellett persze, hogy cserébe önmagunkhoz közelebb kerülünk.) Megéri ez a csere?"

Abszolút. Van egy ember, akitől még egy nanométerre sem távolodhatok el, ha vele nem vagyok jóban azok javára, akiktől lehetőségem van távolságot tartani, akkor hogyan is remélhetném, hogy boldog életem lesz. Igen, az az ember én vagyok.

"Mi a helyzet a régi ismerősökkel, a családdal? Vagy egyéb, a "régi életedből maradt" emberekkel. Azokkal, akik szívük szerint lenyesnék a szárnyaidat?"

Lenyesnék? Akkor csak örülhetek, hogy távol vannak, még ha sokan fizikailag nem is, csak lélekben.

"Haragudni nyilván nem szabad rájuk..."

Valóban nem. Ennyi figyelmet, mint amennyit a harag kíván, nem érdemelnek.

"...ezt is félelemből teszik, mert nem merik a saját szárnyaikat használni (kinöveszteni), és ezért a másikét próbálják levágni."

Szomorú, hogy így van.

"De attól kapcsolat megváltozik velük, nem?"

Persze. De ez mondjuk bármilyen irányú életmód-változtatásnál igaz.

"Hogyan lehet az ember valódi önmaga ebben a világban?"

Tekintettel arra, hogy nincs két egyforma ember, nem hiszem, hogy erre van tuti recept. Magadnak kell rájönnöd, különben csak egy másik elvárási sémát követsz. Persze az informálódás segíthet abban, hogy "megírd ezt a receptet", de azokat fenntartásokkal érdemes kezelni - beleértve ezt is, amit én írtam most. Azért is írtam egyesszám első személyben, mert nem tanácsot akarok adni (azt nem tudok).

Szerintem ha majd valóban önmagunk leszünk, akkor ezek nem fognak gondot okozni.

Aki meg meri lépni és kitart, az nem fogja megbánni.

Idézet

" Megszégyenítő üzenetek

A körfolyamatnak talán ez a része a legkönnyebben érthető. Önmagunkról szerzett információink többségét emberi kapcsolatokon, külső forrásból származó üzeneteken keresztül nyerjük. Amikor az üzenetek megsebeznek, akkor hajlamosak vagyunk a következőképpen értelmezni őket: valami nincs velem rendben, rossz ember vagyok, semmit sem tudok rendesen megcsinálni, selejtes , önző, alkalmatlan, értéktelen , bolond, buta vagyok, mindig útban vagyok, másoknak csak terhére vagyok.

Amit hiszel. Az értelmünk mindig abból indul ki, amit hiszünk...hogy a meggyőződésed, a gondolkodásmódod tovább mélyíti a szégyenérzetet. Ha ez jellemző rád, akkor könnyen fel fogod ismerni a többi elemet is, amely a szolgaságban tartó körfolyamatot alkotja.

először is elfogadod, hogy kívülről hiteles információt nyerhetsz magadról. Más szóval ahhoz , hogy hatalmam legyen téged megszégyeníteni, el kell hinned, hogy hatalmamban áll megítélni, hogy mennyit érsz. Másodszor elhiszed, hogy amit rólad szóval, tettel vagy kapcsolatunkon keresztül mondok , az mind igaz.

Harmadszor arra a következtetésre jutsz, hogy aki annyira rossz mint te, az meg is érdemli, hogy rosszul érezze magát és megbüntessék. Te leszel a bíró és az esküdtszék egy személyben, és értelmed tárgylótermében elítéled magad.

Hosszú évek gyakorlása után ez a folyamat teljesen természetessé válik. Soha ne kérdőjelezed meg a hitelességét, hanem elfogadod az így kapott üzeneteket. Válaszúthoz jutsz, ahol az akaratod is beleszól a dologba.

Döntened kell, hogy mit tegyél ezután.

A döntés. Két lehetőségen van: vagy feladod, vagy még jobban igyekszel. Ha arra a következetésre jutsz, hogy teljesítményes siralmas a helyzet reménytelen, és silány, szánalmas alak vagy , akkor feladod. Ez a döntés áll összhangban azzal, ahogy magadat értékeled. "

Helyes önértékelés hiányában ide jutunk, hogy elhisszük amit mások rólunk mondanak. De nem a másik személy határozza meg az énképünket, hanem mi saját magunk. Mennyire szeretjük magunkat? Mennyire vagyunk értékesek?

Ha védekezni akarunk a kritikákra, akkor már régen rossz.

Ha valaki negatív kritikát fogalmaz, milyen módon teszi? Ő egy tökéletes ember aki elvárja a másik embertől, hogy keresse a kegyét? Aki nem így tesz, azt megaláztatásba részesíti? Mivel az emberek többnyire az ilyen manipulatív embereket tartják vezetőjüknek, dönthetünk úgy is hogy valóban adni kell a véleményére, hiszen a többségnek igaza van. Ez nagyon nagy tévhit. Engem nem a többi ember határoz meg, hanem én magam. Így vagyok egyedi. Ha valaki be akar állni a sorba, hát tegye, reklámok, filmek hatására agymosottá válik.

Értékelnünk kell annyira magunkat, ha hibázunk is azt mondjuk emberek vagyunk, mindenki hibázik. ( Az vesse rám az első követ aki bűntelen)

Másik elvárása, kritikája velünk szemben csupán annyi, hogy formálni akar minket. Kérdés az, hogy hadjuk-e.

Ha nem akkor belemegyünk a piti kis játszmájaiba, vagy egyszerűen azt mondjuk, igen én ilyen vagyok. Ha tetszik, ha nem.

Irigységből fakadó kritikákat meg nem kell meghallani, hiszen csak lehúznak.

A jó szándékú kritikát meg kell fogadni, a többit nem.

Valljuk be, az irigység minden, csak ne jószándék.

Nos, én még csak a folyamat közepén tartok, de azt hiszem, az első lépés volt a legnehezebb, így leírom, ami eddig történt.

Már kislánykoromban meg lettem "bélyegezve", mint nagyon jóeszű, jól tanuló, család büszkesége kislány. Ez eddig szép és jó, gondolná az ember, nekem viszont kevés előnyöm származott belőle. Folyton meg akartam felelni az elvárásaiknak. Mikor gimnáziumválasztásra került a sor, előhozakodtam azzal, hogy hiába vagyok nagyon tehetséges pl. nyelvtanulásban, én mással szeretnék foglalkozni, nem nyelvet szeretnék tanulni. Órákig tartó beszélgetés lett a vége, ami alatt családom mindent latba vetve meggyőzött, hogy ez csak ideig-óráig tartó vágyálom, nem tudnék megélni belőle, tanuljak csak nyelvet. Elhittem nekik, jót akartak.

A gimit végigszenvedtem. A mai napig nem tudom hasznosítani, amit ott tanultam, és bár nagyszerű papírok vannak a kezemben, boldog nem vagyok tőlük.

Szintén a család elvárásainak engedve elkezdtem két egyetemi szakot is, mindkettőt félbehagytam. Három évnyi depresszió, teljes elszigetelődés és céltalanság után rájöttem, azért lettem olyan, amilyen akkor voltam, mert belekényszerítettem magamat egy szerepbe, ami nem nekem való volt.

Hetekig rágódtam a dolgon, aztán úgy döntöttem, lépek, lesz, ami lesz. Annál a pontnál mélyebbre egyébként sem süllyedhettem, nem volt mit veszítenem. Közöltem édesanyámmal, hogy ott hagyom az egyetemet. Az egész család meg volt botránkozva, teljes kiakadás volt. Azóta elfogadták a dolgot, szerencsére.

Ennek már lassan két éve. Most viszonylag boldognak, szabadnak érzem magamat. Eldöntöttem, mostantól azt teszem majd, amit a szívem diktál, és nem azt, amit mások.

Írói babérokra török, ezt nem kötöm sokak orrára, senkinek semmi köze nincs hozzá. Emellett úgy döntöttem, jelentkezek egy újabb egyetemi szakra, immár olyanra, ami érdekel is. Amikor elárultam a közeli családtagjaimnak, azonnal megkaptam a szokásos lelkifröccsöt: nem lehet megélni belőle, minek akarom ezt tanulni, nem is érdekelt soha, meg amúgy is miért nem nyelvet tanulok, vagy ezt, vagy azt...

Mostmár sajnos nem érdekel. Meghallgatom őket, megfontolom a tanácsaikat, de nem az ő akaratuk szerint fogok dönteni. Kislány koromban megtettem, és azóta is bánom. Az a bizonyos álom, amitől olyan szépen eltereltek, azóta is ott él a szívem mélyén. Sok keserves pillanatot okoz, amikor eszembe jut. Sajnos mostmár viszont az esélyem, hogy azt az álmot követve eljussak bárhová is, szinte nulla. Ennyit arról, hogy biztosan ki fogom nőni... Egyébként sokáig őket hibáztattam, amiért nem hagytak kibontakozni, holott minden tanárom rávilágított, hogy tehetséges vagyok azon a téren is. A másik tehetségem viszont úgy tűnik, biztosabbnak és "menőbbnek" tűnt számukra. Mára már belátom, hogy nekem kellett volna a sarkamra állnom, hisz ők nem akartam rosszat nekem.

Amióta ledobtam magamról az elvárások igáját, tényleg jobban érzem magamat. Lettek új barátaim, s néhány régit pedig visszakaptam. Lehet, hogy sokaknak úgy tűnik a környezetemben, hogy lógok a levegőben, hogy különc vagyok és túlságosan is későn érő, de inkább lassan haladok előre, de biztosan, mint annak előtte, amikor mindenbe hirtelen belefogtam, csakhogy büszkék legyenek rám a családban.

Remélem, segített valamit a történetem. Elnézést, ha hosszúra sikeredett!

24/l

Ajánlom ezt a könyvet.

[link]