Mit gondolnátok olyan apáról aki a fiatal felnőtt lányának nem de magának...?

Semmit, az ő dolga. Ha viszi a házat a szerencsejáték, akkor viszi.

Ezt mondjuk egy józan paraszti ésszel megáldott ember látja, és nem vár el semmit. Ahol elvárás van, ott csalódás lesz.

Előbb munkakeresés, aztán pénzgyűjtés, aztán albérlet.

Ha nincs pénza, akkor több fizetésért munka.

Nem felelőssége már a felnőtt szülőnek a pénzkereső felnőtt gyereke élete. Mindenki magáért felelős.

Morálisan nyilván elítélendő, de nem is kell tartani olyannal a kapcsolatot, akire nem lehet számítani. Megvâltoztatni úgysem fogod soha.

Ez az, amit senki nem tud neked megmondani, mert mindenki a saját szemüvegén látja a dolgokat.

Az én családomról is lenne mit mesélni. Egy alkoholista depressziós, öngyilkos apa. Anyám pedig bólogatójános. Saját házuk sosem volt, most is hivatali, vagy mi a neve. Sosem kaptam semmi pénzt, épp egy szakmai gyakorlatot tudott anyám kifizetni részletekben. Én, hála az önismereti munkámnak, ami mai napig is tart, mindig megvizsgálom a helyzetet, hogy mennyire árt vagy ártott az nekem amit már csak anyukám csinál/csinált. Van szám? Van. Ki is tudom nyitni? Ki tudom. Egészséges vagyok, tudok dolgozni? Igen. Reális dolgokra vágyom? Igen.

Anyám általános iskolai végzettséggel, fidesz agymosással él, híradó, valóságshow. Hiába mondja, hogy mit, hogy csináljak, mit nézzek, simán elngedem a fülem mellett, mert ezek a dolgok semmivel nem befolyásolnak. Mert tudom, hogy ő sajnos a tanulatlansága miatt ilyen és egyszerűen nem tud fejlődni. Ha mondjuk hívogatná a férjemet, kitalálna dolgokat, akkor más lenne a helyzet. De egy orvost nem mer szinte felhívni. Nem túl szoros a viszony, mert beszélgetni nem igazán tudunk, teljesen máshogy látunk mindent.

Szóval ezt csak azért írtam le, mert én tartom a kapcsolatot, de ismerem a határaimat és tudom, hogy semmilyen hatással nincs az életemre, vagyis már nincs, hogy anyám milyen.

7-es vagyok, a 6-osra reflektálnék.

Na neki például fontos, hogy el legyen indítva a gyerek pár millióval. Amivel az égvilágon semmi baj nincs. Ő így látja. Teljesen oké. És teljesen igaz, hogy a szülők 90%-a teljesen alkalmatlan a szerepre.

Én viszont hiába kapálóztam volna a fent említett, csodás szülőpáros támogatására, csak magammal baxok ki.

Helyette megvizsgáltam a helyzetet, mikor már abban a korban voltam, meg egyre több autonómiám lett. Persze lázadtam én is, "takarítottam" külföldön, hogy legyen pénzem. Akkor jött ki ez az egész. Majd férjhez mentem, és igazából onnantól kezdve az egész életem egy önismeret.

Anyám sem véletlen lett bólogatójános. Egy erős, domináns apa, aki korán meghalt, az anyja meg (mamám), szinte sosem dolgozott. Anyukám az iskolapadból 14 évesen már a földeken kapált, sosem kapott támogatást a tartalmasabb, okosabb élethez, művelődéshez. Szóval ebben a részben meg lehetne nagyanyámra haragudni. De aztán meg lehet nézni őt is, akik 13-an voltak testvérek. Szóval így tovább. Mindig lehetne másokat hibáztatni, a kormányt, anyánkat, apánkat. Csak akkor sosem megyünk semerre. A nehezebb út ezeket elfogadni, elgyászolni magunkban és, saját magunkban rendet rakni, felelősséget vállalni.

Ha így alakult az életed, az nem jó, de ezzel sokat nem tudsz tenni.

Legyél önálló, teremtsd meg az életed. Te már legalább tudod, hogy magadra számíthatsz.