Gyereknek sem szerettem az életet, illetve semleges volt a világ számomra, nem érdekelt semmi, nem is voltak barátaim sosem. Most is céltalanul élek, milyen a személyiségem, vagy valami betegségem lehet?

A valaszt nem tudom a kerdesedre pontosan megfogalmazni, de hasonlo helyzetben voltam mindig.

Gyerekkent en mondjuk szerettem az eletet olyan ertelemben, hogy voltak ambicioim meg terveim. Viszont oszinten megmondom, barataim sose voltak. Igy visszagondolva nagyon maganyos voltam mindig is, most felnottkent egy igaz baratom van, nincs is szuksegem tobbre.

Sajnos arra jutottam hogy bar hulyen hangozhat, de nem velem van a baj. A vilag eleg problemas. Aki kicsit is elter a tomegtol, aki ki log a birkak kozul az mar ki van kozositve. En egy szuk retegbe tartozom, keves olyan ember van mint en. Sajnos nem talalkoztam sok ilyennel. Nem vagyok karos, beteg, idegesito vagy barmi hasonlo, inkabb ugy mondanam hogy a tarsadalom 1%-ba tartozom, igy a tobbseg nagyon nem ilyen mint en. Sose ertettek meg igazan, ugyanis a legtobb ember egy kaptafa. En nem, ezt gyerekkorom ota erzem. Egy ideig zavart, de mara mar sz@rok ra. Ok nevetnek rajtam, tegyek. En meg rajtuk nevetek hogy milyen sablonok.

Nem vagy beteg, csak kulonleges.

Ennél bonyolultabb a történetem és gondolatok a fejembe, de nem érzem emiatt bárkinél is különlegesebbnek magam. Vannak sérelmeim vannak traumáim.

Menekülök azoktól akik roszindulatúak a másokkal de ez nem feltétlen teljesen tudatos védekezési mechanizmus. Érzékenyebb vagyok rájuk, mert régen sokat bántottak és nem tudtam megküzdeni velük mert nem volt eszköztáram rá hogy tudjam kezelni és senki se magyarázta el a miérteket és nem nyújtott érzelmi támaszt de még el is utasították érvénytelenítették érzéseimet. Volt hogy én éreztem magam hibásnak mert mások bántanak. És igen volt hogy társadalmat okoltam és elszigetelődtem mert úgy éreztem sosem értenek meg és biztonságosabb egyedül. Az érzéseimet már kicsinek el kellett nyomnom így minden elkövettem hogy eltereljem a figyelmemet róluk. De emiatt sokszor elöntöttek ami idebent volt egy káosz és ami kívűl volt az is az volt. Amikor megtellik bent minden csak fájdalmat érzek igazából sok minden van felszínen kavarognak a gondolatok visszajátszok emlékeket beütnek a szavak, de nem tudnám egy szóval leírni mi a baj csak azt tudom hogy fáj és hogy nem akarom hogy tovább fájjon ->mélypont-> depresszió. De mindig ott volt a kistitkom amivel valamennyire kitudtam ebből szedni magam.

De így 21 évesen elidegenedtem emberektől közöséggektől de az nem jelenti azt, hogy belül nem szeretnék még mindig kapcsolódni másokhoz csak nehezebb. De ugyanúgy vágyok a kapcsolódásra csak a biztonságosra. Persze tisztában vagyok hogy ezek ritkák és közöséggek nem így működnek és hogy alkalmazkodnom kell. Sokat olvasok ezzel kapcsolatban mostanában. Ahogy azzal is hogy ez a túlságos éber állapot sem jó.