Az ember minél tovább él egyedül, annál jobban belemerevedik abba az életformába?

Vagyis nekem általában mindig ezt mondták idősebbek, hogy amikor még nagyon fiatal valaki, nincs saját egzisztenciája, kialakított rutinja, szokásai, addig még sokkal könnyebben tud alkalmazkodni máshoz, kompromisszumokat kötni és ezeket a szabályokat majd közösen alakítják ki. Ha meg már egyedül túl van ezeken, akkor már úgy van vele, hogy na én elég sok mindenért megküzdöttem, elég hosszú utat jártam be, hogy megteremtsem magamnak a kényelmes életem, miért kéne ezt megosztanom mással? Én már nem akarok vitatkozni, elosztani dolgokat, úgyis annyi nehézséggel jár az egész, nincs már meg az a naivitás. Nem arról van szó, hogy nem hiányzik a szex vagy az intimitás, de egy másik embert integrálni egy jól kialakított élet körforgásába elég nehéz. Csak sajnos az van, hogy egy bizonyos kor után a barátok is fokozatosan eltűnnek az életéből, általában pont azért, mert lesz párkapcsolatuk, családjuk és így végül még inkább elmagányosodás a vége.