Adakozni és jót tenni akkor is jó, ha nem szívből teszi az ember, hanem kényszerből?

Régen még szívből csináltam de mára már kiégtem, pedig nem vagyok idős. Szerintem a depressziómtól van, mert lassan már alepvető érzelmeket sem érzek, nem hogy empátiát. De ez most mindegy. Szoktam adakozni alapítványoknak, ha hajléktalanok kérnek tőlem élelmet vagy vizet, azt is adok. Segítek akinek tudok, pl. ha ismerősök szakmai kérdésekkel fordulnak hozzám. Lelkileg támogatom a szeretteimet, megvigasztalom őket, ha igénylik, megpróbálom feldobni őket. Ha a természetben sétálok, összegyűjtöm az eldobált szemetet, és otthon kidobom. De bármilyen önző is ezt kimondani, nekem ez egyáltalán nem szívből jön. Csinálom, mert kell, mert ez a helyes, valamilyen szinten már belém rögzült mint valami reflex és furcsán érezném magam, ha nem csinálnám. Úgy vagyok vele, hogy tök mindegy, milyen okból csinálja ezeket az ember, a végkifejlet ugyanaz. De mindenki azt mondja hogy ezeket nem *kell* csinálni, csak ha akarja az ember. De valamilyen szinten meg ez társadalmi felelősségvállalás, pl ha nem tudok macskát menteni, vagy befogni, ivartalanítani, és elengedni, akkor támogatnom kell azokat akik ezzel foglalkoznak, mert az én felelősségem is, hogy ez a probléma megoldódjon. Ugyanakkor noszogatnom kell magam hogy csináljam és tulajdonképpen már ez is olyan kényszer mint a munkába járás. Nektek mi erről a véleményetek?