Más is van, aki otthagyta az egyetemet, s azóta boldogabb?

Helóka.

Másfél évet dolgoztam a leendő szakmámban egyetem mellett, és közben rájöttem, hogy inkább halnék meg, mint hogy ezt csináljam. Óriási felszabadulás volt, mikor kiléptem az egyetemről, és azóta se értem, miért magyarázták nekem emberek, hogy visszasírom majd a diákéveim, nem, hogy nem sírom vissza, rémálmaim vannak azzal, hogy újra iskolapadban kell ülnöm.

Többet keresek, mint bármikor, végre nem egy szobán osztozom négy emberrel, hanem ki tudok fizetni egy saját lakást, emellett mindenre van pénzem, amire kell, nem baszogatnak, nincs folyamatos megfelelési kényszer, nincs vizsgastressz. Imádom. Mondom, a suli rémálmaimban jelenik csak meg.

14, nem. Két év után hagytam ott. Nagyon nehéz döntés volt, mert rengeteg lemondás és meló volt abban, hogy bekerüljek arra a szakra, meg ott volt bennem, hogy már a felén túlvagyok, de így sem bántam meg.

A másik, hogy semmi nincs kőbe vésve. A jelenlegi munkahelyem rendszerint küld rövidebb továbbképzésekre, ahol nincs vizsga, a "vizsga" az, hogy a hétköznapokban tudod-e használni az ott tanultakat, vagy sem, de azért látom, hogy a jelenlegi pozíciómnak, a jelenlegi képzettségemmel (szakmám van) hol a felső határa, hol van az a pont, amikor már szükség lesz további végzettségre ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, és így 30-hoz közel már látom, hogy nagyon közel vagyok ehhez a ponthoz. Nem feltétlen baj, mert egyelőre jól érzem itt magam, a fizetéssel meg vagyok elégedve, de el tudom képzelni, hogy később be kell majd iratkozzak egy levelező képzésre azért, hogy tudjak feljebb lépkedni a ranglétrán. Nagyon nincs hozzá kedvem, de talán a szakmám szeretete, meg az előrelépési lehetőség elég motiváció lesz.

Csak azért írtam, mert mindenki úgy tesz, mintha az, hogy 15 évesen megbuksz kémiából, vagy 18 évesen nem érettségizel le, vagy 22 évesen nem diplomázol le, egy olyan dolog lenne, ami örökre predesztinál téged a BMW gyárba a sor mellé, vagy a Lidl pénztárba, vagy a Mekibe takarítónak, vagy én nem tudom, milyen munkák vannak még, amikkel riogatják a kölyköket, hogy "így végzed, ha nem tanulsz", pedig ezek olyan dolgok, amiket simán helyre lehet hozni később. Semmi nem tiltja, hogy 30+ évesen (újra) beiratkozz az egyetemre. Édesapám 55 évesen érettségizett le, igazából nem kellett neki semmire, mert érettségi nélkül is végezhető szakmája van (kamionsofőr), csak zavarta, hogy már minden gyerekének lett érettségije, neki meg nem. Mikor a legkisebb öcsém érettségijét ünnepeltük, eléggé beivott, aztán részegen magyarázta, hogy ő beiratkozik esti iskolába, mondtuk neki, hogy persze-persze, azt hittük, csak az alkohol beszél belőle, szeptemberben meg szép csendben elkezdte az esti iskolát. Tartottunk neki bankettet is, megünnepeltük, hiszen nekünk is volt ilyen. Jelenleg angolul tanul, és tök lelkesen meséli, hogy hogy kinyílt a világ számára amiatt, hogy sokkal több az angol nyelvű film, írott szöveg, netes fórum, meg érti a kedvenc zenéi szövegét. Édesanyám 40 éves volt, mikor karriert váltott, beiratkozott egyetemre és tanárból lett könyvelő. Most, hogy már minden gyereke elköltözött, egyrészt sokkal több ideje van, másrészt az eddig ránk költött pénz megmarad, gondolkozik azon, hogy megy mégegyszer, és hallgat kulturális antropológiát, vagy filozófiát, nem azért, mert kezdeni akar ezzel bármit is karrier-szempontból, hanem mert érdekli és mekkora poén lenne már nyugdíj alatt doktorit szerezni és kutatni. Én a családomtól azt a példát láttam, hogy egy életen át lehet változni és fejlődni, és nem baj, ha nem illesz bele az adott sémába, és nem lesz diplomád 25 évesen, aztán házad, feleséged meg gyereked 30 évesen, hanem szépen járod a saját utad, és mindig csiszolgatod egy kicsit magadat, és csinálod, ami szerinted épp akkor a legjobb döntés. Nagymamám összesen hat osztályt végzett, de whatsappon küldi el nekem a recepteket, amiket kérek, és vasárnaponként facetime-on ebédelünk, pedig már 85 éves. Szintén édesanyám 50 évesen életmódot váltott, elkezdte leadni a súlyfeleslegét, megszerette a futást, és 54 évesen jobb idővel futott le egy félmaratont, mint én, aki 28 vagyok, és egész életemben sportoltam hobbi szinten. Szóval sosem késő semmihez. Mivel ilyen családom volt, ahhoz sem volt egy rossz szavuk sem, mikor elmondtam nekik, hogy kiiratkozom az egyetemről, sőt, apám azt mondta, hogy szerinte jól teszem, mert látja rajtam, hogy kikészít, hogy nem vagyok jól, mindig fáradt vagyok és sokat fogytam. Anyám reakciójára nagyon emlékszek, hogy "akkor most lesz normális, teljes munkaidős állásod? Nagyszerű. Mindig elfelejtem, hogy te szereted-e az ananászt a pizzán, melyiket rendeljem meg, megeszed a hawaiit?"

Én covid alatt dolgoztam gyorsétteremben, hatalmas forma embereket ismertem ott meg, akikkel mai napig tartjuk a kapcsolatot. És szerintem én többet fejlődtem a gyorsétteremben két év alatt, mint bárhol máshol. Ha csak azt vesszük, hogy olyan vastag bőrt növesztettem, amiről már bármi lepereg (covid alatt dolgoztam ott... Pokol volt, boldog vendéggel én alig találkoztam, de a munkatársak kárpótoltak), és ez kifejezetten hasznos, hogy már nem tud felcseszni egy Karen. Plusz, tudom, milyen munkát végeztünk, és én sem értem, miért van lenézve ez az ág.

Egyetemi koleszban összehaverkodtam pár mérnökhallgatóval, elmondásuk alapján nagyon nehéz szak. De ha szereted a szakmád, és ez kell hozzá, akkor hátha menni fog. Egy próbát biztosan megér, szerintem jobb az, ha kipróbálod, nem megy, és otthagyod, mintha meg se próbálnád.