Egy materialistának mi jár a fejében halála előtt? Mindjart villanyoltás megszünik a pszcihé és cső? Vagy halálotok előtt kapaszkodni fogtok valamibe? Hogy látjátok?

A saját világképemet összefoglalandó: én ateista vagyok, és olyan szempontból materialista, hogy meggyőződésem, hogy nincs a világnak transzcendens, metafizikai összetevője, pláne egy személyes, intelligens entitás formájában. Ugyan az ember sokszor találkozik a transzcendencia élményével, de ez szerintem csak egy élmény, amit az ember magának teremt. Olyan szempontból meg van bennem némi idealizmus, hogy elfogadom, hogy a puszta anyagnál több a világ, vannak hierarchiák, struktúrák, dinamikák, törvények, logikai szükségszerűségek, amik meghatározók a világban, annak ellenére, hogy ez már túlmutat az anyagon. A bolygók nem az anyaguk miatt, hanem absztraktabb összefüggések és szükségszerűségek miatt keringenek ellipszis pályán. Függetlenül attól, hogy mi az anyag maga, a természeti törvények mindig újra és újra meg fogják szülni az ellipszist, mint formát, valami sokkal fundamentálisabb ok miatt, mint amit mi az anyag természetének gondolunk. Van valami, ami nem anyagi, de nem metafizikai és nem is transzcendens.

> Vagy halálotok előtt kapaszkodni fogtok valamibe?

Embere válogatja. Attól is függ, hogy valaki mennyire ásott a saját meggyőződése gyökeréig. Hívő is lehet olyan, aki egyszerűen csak hisz, meg lehet olyan, aki millió és egy érvet és ellenérvet ütköztetve tart ki a hite mellett. Ateista is lehet valaki úgy, hogy egyszerűen nem hisz, meg lehet úgy is, hogy végiggondolta a maga világképének a részleteit is.

És helyzete is válogatja, mert van az eset, mikor az agy görcsösen keres kapaszkodót, akár teljesen irracionálisakat is. Egy halálközeli élmény lehet, hogy valaki materialistának hagy meg, lehet, hogy hívővé válik (hogy melyik vallás hívőjévé az részben a kultúrától is függ), vagy akár teljesen meg is őrülhet.

> Mindjart villanyoltás megszünik a pszcihé és cső?

Igen. És ezzel nincs gondom. Főleg utólag nem lesz, miután megtörténik, hiszen nincs az, akinek a gondja lenne. A halált úgy képzelem el, mint az álom nélküli alvást. Nem történik semmi megtapasztalható lenne a számomra, de maga a megtapasztalhatóság hiányát sem tapasztalja meg senki.

~ ~ ~

A kereszténység túlvilág koncepciója számomra mindig is zavaros volt sokféle szempontból, de sokáig nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy mi a bajom vele.

Pl. amíg az antik hagyományban, meg ha jól rémlik a zsidó hagyományban is létezett az ember hármas felosztása (test–lélek–szellem / szóma–pszükhé–pneuma)

A mennyország koncepciója számomra mindig is zavaros volt sokféle szempontból. Nota bene, szerintem a hívők többségének a fejében is zavaros, csak nem tudatosították magukban. Más vallások, filozófiák, meg a modern pszichológia is megkülönbözteti az emberi működés ennél több rétegét is. A kereszténység viszont csak egy test–lélek kettősséget fogad el. Míg más felosztásokban viszonylag jobban meghatározott, hogy az emberi működés melyik aspektusa melyik réteghez tartozik, addig a kereszténység erről nem igazán beszél.

Az embernek vannak érzékszervei, vannak érzékei, vannak érzelmei, vannak személyiségjegyei, vannak céljai, vágya, álmai, ahogyan félelmei is, van tudata, van időérzékelése. Ezekből mi az, ami a halandó testtel kerül a sírba és mi az, ami halhatatlan lélek része?

Nincs ez végiggondolva. Mert ha végig lenne gondolva, egy csomó ellentmondásszerű következtetésre jutnánk. Nota bene amíg az ember képes nagyon jó elképzelni a poklot, a mennyország képe pl. a művészeti alkotásokban valahogy kimerül egy kapuval, vagy egy vakító fénnyel. Olyan, ami megmutatná a mennyországba érkezésen túl a mennyország történéseit, olyan alig van, ami van, az meg szükségszerűen felvet problémákat.

A mennyország az örök életet ígéri. Én pl. szeretek sakkozni. 20 éve is szerettem sakkozni. És ha léteznék még, könnyen meglehet, hogy 100 év múlva is szeretni fogok még sakkozni. De ezer év után is szeretni fogok még sakkozni? Pláne egymillió év után, sokmillió sakkjátszmán túl maradna-e még bármi számomra a sakkban, ami nüansznyi érdeklődést vagy ingert kiváltana? Pedig egymillió év röpke pillanat az örökléthez képest. Követi még egytrillió további év, és még mindig nincs vége.

Sok ember még életében megcsömörlik, úgy érzi, hogy látott már mindent, amit látni érdemes volt. Idősödő művészektől hangzanak el néha olyanok, hogy az emberiség már leírt, lefestett, kifaragott, elénekelt, megfilmesített már mindent, amit érdemes volt. Mert mindenről, ami új az az élményük, hogy ilyet, vagy hasonlót már láttak, hallottak. Az öröklétbe lehetséges nem belecsömörleni, nem megőrülni benne? Létezhet olyan mennyország, ami egymillió év távlatából nézve nem válik pokollá?

~ ~ ~

Te hogy képzeled el a mennyországban töltött első napodat? És az első évedet? És az első évszázadodat? És az első évezrededet, évmilliódat? Mert ha tényleg el kell képzelnem, számomra rémisztő kilátásnak tűnik az öröklét koncepciója. Persze nem ezért nem hiszek Istenben, vagy más transzcendensbe, de ha eljátszok a gondolattal, akkor ez alapvetően egy riasztó koncepció, nehéz megértenem, hogy itt a keresztény kultúrában miért nem válik tömegek számára azzá. Mintha mindenki csak a mennyországba kerülésig jutna el a gondolkodásban, a mennyországban való létezésig nagyon kevesen. A hinduizmusban, buddhizmusban ott van a reinkarnáció, Ugyan a tudatod, a személyiséged, az emlékeid nélkül, de újraszületsz. És ez sokak számára nyomasztó, a „megváltást” pont az a lehetőség jelenti a számukra, hogy van mód kikerülni ebből a létforgatagból.

Persze a túlvilágnak ez a nyomasztó képe feloldható lenne, ha az ember bizonyos vonásait halandónak mondanánk. Pl. megszűnhet az ember időérzéke. Megszűnhetnének a vágyai is, félelmei is, érzései is. De kérdés, hogy akkor az, ami én itt élő emberként a magam és mások számára vagyok, az nem ugyanúgy halandó-e, nem ér-e véget ugyanúgy a halál pillanatában.

10

[link]

Bizonyára az utódaim jutnának az eszembe, a gyermekeim, unokáim.

Nem létező isteneken aligha elmélkednék.

Mellesleg ha az isten szót hallom, nekem mindig a Zeusz-Jupiter jut eszembe a villámmal, meg utána Vénusz és Mars a páncéljában, mert valaha nagyon szerettem az antik mitológiát, bár természetesen sosem hittem a létezésükben.