Csak szerintem volt ez eléggé durva egy kutya miatt?

Szerencsétek volt, hogy nem egy reaktív kutyáról van szó, akkor azért lennél felháborodva, hogy a kutya odakapott, mert nem tetszett neki, hogy a gyereked piszkálta.

Egyébként egy régi vicc jutott eszembe az esetről:

Tömött 56-os villamos, két, egymással szemben levõ szék. Az egyiken egy jóarcú, kedves öreg néni kuporog, a másikon egy nõ a gyerekével az ölében.

A kissrác himbálja a lábát, és állandóan belerúg a néni térdébe. Az öregasszony egyre hátrébb húzódik, várja, hogy az anya mikor szól rá a kölyökre. De mivel ez nem történik meg, udvariasan megszólítja az anyát:

-Elnézést, hogy zavarom, de a kisfia folyamatosan rugdossa a lábamat, és ez már az én koromban nem tréfa, eltalál egy csontot, vagy egy eret, akkor az újságosig, meg a patikáig se tudok lemenni. Legyen szíves szóljon rá.

- Mit akar? - reccsen rá az anya -, én nem fogom egy ilyen vénasszony miatt korlátozni a gyerekemet testi szabadságában! Foglalkozzon a saját dolgával, ne az én gyerekemmel!

A villamoson mindenki megdöbbenéssel nézi végig a jelenetet, míg egy rocker kiveszi a szájából a rágót, az anyuka hajába gyönyörűen beledolgozza, majd lágyan így szól:

- Engem se korlátoztak gyerekkoromban!

Szóval ha már kellett a kölyök, akkor neveld is. Teljesen jogosan háborodott fel a kutyás utas.

Nagyon helyesen tette.

Egyértelműen szólt, hogy ne piszkálja a gyerek a kutyát (eleve, nagyon bunkónak kell lenni ahhoz, hogy kortól függetlenül elkezdj piszkálni egy állatot), ha a gyereked magától nem tudta ezt megérteni (ami elég nagy baj), akkor neked szülőként mondanod kellett volna neki, hogy hagyja békén.

A probléma veled van, pontosabban azzal, hogy nem tudod megnevelni a gyerekedet.

Hol van az a rész amikor rászólsz a fiadra, hogy nem szabad piszkálni az állatokat? Max megsimogatni ha megengedi a gazdi.

Lehet, hogy nem tetszett a fickó viselkedése, de te vagy a hibás a dologban. Ha kicsi is a gyerek szólni kell, megmutatni, hogy hogyan szabad hozzáérni egy állathoz

[link]

Hogyan közelítsük meg a kutyát?

A legelső, és talán a legfontosabb dolog, amit meg kell tanítanunk gyermekünknek, ha kapcsolatot szeretne teremteni egy kutyával, a következő: soha ne közelítse meg az ebet mindaddig, amíg a gazdája vagy gondozója engedélyt nem ad rá. Ugyanúgy, ahogy emlékezetükbe véssük, ne álljanak szóba idegen emberekkel, úgy ismeretlen kutyákkal se barátkozzanak önszántukból.

Persze nehéz ellenállni, ha a kicsi hatalmas szemekkel könyörög az édesanyjának, de tegyük félre engedékenységünket. Ha szeretné megsimogatni az utcán szembejövő aranyos kutyust, jelezze a szülőnek, és ha már nagyobbacska, kérdezze meg a gazditól “Meg szabad simogatni?” - Egy egyszerű kérdés, mellyel elejét vehetjük egy esetleges konfliktusnak.

Mi van, ha a Gazdi nemet mond?

Előfordul, hogy a “Megsimogathatjuk?” kérdésünkre a kutya tulajdonosa, gondozója nemmel válaszol. Mielőtt a kisgyermek végtelenül elkeseredne, netán elpityeredne emiatt, értessük meg vele, hogy a kutya gazdája nálunk sokkal jobban ismeri kedvencét, és bizonyára alapos oka van arra, hogy elutasítsa kérésünket. Lehet, hogy a kutya beteg, éppen sérülésből gyógyul vagy egy negatív élménye miatt nem kedveli a gyerekeket.

[link]

MEGSIMOGATHATOM?

Sétálok kutyánkkal, Zellerrel az utcán a hetedik kerületben. Szemből a járdán rohan felénk egy pici kislány, tőle messze lemaradva nagymamája folytat szélmalomharcot a kicsi két testvérével. Mire felocsúdok, a kislány, apró karjaival már öleli is a terrierem vaskos nyakát, és könnyes szemmel rám nézve selypíti, dadogja: „Megsi-mojat-hatom?”

Hát igen, megint én leszek az, aki elkeni a cukormázat a városi kutyázás idealizált képén. A fenti jelenet nap mint nap megesik, és sokkal gyakrabban történik hasonló, mint szeretném. És ez nem jó. Tartsatok bunkónak, nem bánom, de az ilyet csak és kizárólag a gyerekeknek tudom megbocsájtani, elnézni. Elmondom, miért.

A „megsimogathatom a kutyád” kérdés Rólad szól, kedves kutyás/nemkutyás kérdező. Csak és kizárólag rólad. Te szeretnél valamit, és azt véghez akarod vinni. Az viszont rendszerint nem érdekel, fel sem merül benned — tisztelet az igen kis számú kivételnek -, hogy a kutya ezt szeretné-e. Boncolgathatnánk az okait, hogy vajon miért van szükséged egy szőrös négylábú lény megérintésére, amit először látsz, és többé soha nem is fogsz, de igazából nem érdekel. Hidegen hagy, ahogy Téged is, kell-e ez, jó-e ez a kutyámnak.

Ja, mert hogy ez nem jó neki? Hogyhogy? Már miért ne lenne jó, hisz én szeretem, csak megsimogatom — mondod. Ja. Megsimogatsz mindenkit, aki megtetszik? Gyereket, felnőttet, idős embert, csecsemőt, kismama pocakját, hadd ne folytassam?! Ugye, hogy nem. És miért nem? Mert esetleg ő nem akarja? Visszatetsző lenne, tolakodó? Hát elárulok egy titkot. Ezzel a kutyák is pont így vannak. Csak nem mondják. Legalábbis nem a Te nyelveden.

Egy vadidegen kutya számára, hacsak nincs kolbász, vagy épp tüzelő szuka szagod, nagyjából érdektelen vagy. Biodíszlet, indifferens, semleges lény. Vannak persze „mindekitimádok, állandóancsóválok, bújok” lelkű, vagy épp tudatosan, vagy véletlenül ilyenre szocializált ebek, de ilyen alapon vannak emberevők is. Az átlag kutyát jól felfogott érdekei mozgatják. És lássuk be, egy sosem látott, ismeretlen emberrel létrejövő rövid testi kontaktus baromira hátul van a képzeletbeli kivánságlistáján. Lehetnek persze képzési célok — terápiás, segítő kutyák például — ahol cél az, hogy ezt is elviseljék, de hogy örülnének neki… hát, nem tudom. Csak mintha engem ölelgetnének random utasok a hatos villamosról.

A gyerekek romlatlanok, kíváncsiak, zabolátlanok. Teszik, amit akarnak, és ez rendben van. A mi dolgunk, hogy elmondjuk nekik, hol a határ, mik a veszélyek. Az óvodába rohanó kislánynak is elmeséltem, hogy bár nagyon ügyes, hogy feltette a kérdést, de meg kellett volna várnia, mit válaszolok, és főleg nem megölelni egy idegen kutyát. Zeller jól viseli az ilyet, de ennek azért van veszélye. Egy gyengébb idegzetű, pórázon bizonytalan, vagy rossz emlékeket hordozó, esetleg agresszívabb kutya esetleg odakap, és kész a baj. De elég, ha csak feldönti a gyereket a kutya, mert meglátja Fifit az utca túloldalán.

Egy kutya felé nyúlni, fölé hajolni, kezünket a feje, háta fölé tenni, netán ráfogni az ő nyelvén meglehetősen agresszív jelzés. A kézfejünket odanyújtani, hogy szagoljon meg minket, na az is teljesen felesleges. Érzi ő a szagunkat másfél méterről is. És ha abban semmi vonzó nincs, jöhetünk akármennyivel közelebb, az nem fog előnyére változni.

A simogató akar valamit, és lépéseket tesz, hogy azt megszerezze. Könnyebben célt érne, ha inkább beszédbe elegyedne a gazdával, lazán, nem bámulna a kutya szemébe, nem fixírozná pislogás nélkül „gyerekkorombanpontilyenkutyánkvoltcsakfekete” nézéssel, hagyna neki időt arra, hogy megismerkedjen a sosem látott emberrel. Belője, jelent-e veszélyt, hogy viszonyul a gazdihoz, oldódjon a szituációban. Ja, hogy erre nincs ideje?!? Csak egy simogatásnyi van? Pont leszarom. Nekem meg arra nincs időm, hogy mindenkinek elmagyarázzam, jó lenne, ha tekintettel lenne vadidegenként rám, meg a kutyámra. Megállít, feltart, akar, közben szarik ránk. És ez persze jó nekünk. Szerinte.

Ha már a kutyára nem vagyunk tekintettel, azt azért joggal várhatnám el, hogy egymásra kicsit figyeljünk oda. Ember az emberre, igen. Kedvenc jelenetem, amikor Zellerrel, és a nálunk vendégeskedő lányával, Pennyvel — két huszonkilós zsivány, erős vadászösztönnel megáldott airedale terrier szuka — szállok ki a kocsiból, vállamon egy nagyméretű textilbox, kezemben pórázak, szatyor, kocsikulcs. Közben a két kutya kiszúrja az utca túloldalán a kerítés mögött pislogó macskát. Ha nincs meg a kép, elárulom, hogy Ben Hur négylovas quadrigája a halálos gladiátorverseny közben egy zsákutcában eldőlt, lemerült akkus elektromos rollernek nézett ki hozzánk képest. Ekkor váratlanul a mellettem parkoló autó mögül odalép anyuka két barna szemű kislánnyal, egyenesen szolfézsról, hogy „Megkérdezzük a bácsit, a kutyusok ugye testvérek?” Na innen szép nyerni. Persze lehet, hisz minek vállal be két kutyát, aki nem bírja?!? De ehhez azért kell némi humorérzék. Kiosztottam a szatyrot meg a boxot anyukának meg a lányoknak, lefektettem a két macskavadászt, rendeztük mindenki pulzusát és már válaszoltam is, hadd tanuljanak a gyerekek. „Nem. Anyuka, meg a kislánya. Szakállas macskavadászok.”

Komolyra fordítva a szót, dolgozó vakvezető kutyát is láttam már letámadni simogató által. Az emberek zömének fogalma nincs arról, milyen elképesztő koncentrációt igénylő, fantasztikus munkát végeznek ezek a vakvezető, vagy épp mozgássérült-segítő, rohamjelző kutyák. Ha ilyet látsz, és csodálod, és szeretnél vele kapcsolatba kerülni, menj át a túloldalra. Hagyd békén! Menj haza, keress a neten egy nyílt napot, rendezvényt, ahol találkozót hirdetnek ilyen kiképzőkkel és kutyákkal. Majd ott. Az a helye. A vadászpilótát se próbálják meg munka közben sárkányrepülőről interjúvolni, vagy épp simogatni. A munka színvonala pedig hasonló. De éles keresések során is előfordul, hogy hiába a hám, láthatósági mellény, biztosítás, azért csak sikerül leszólítani, vagy beugrani simogatni egyet. Az emberi kíváncsiság — tekintettel a másikra — határtalan. Kell a kapcsolatteremtés.

Azt külön imádom, ha valaki a kutyámhoz beszél, és közben várja, hogy én válaszoljak. „De cuki vagy! Hány éves vagy?” Nem fogok neki válaszolni, nyilvánvaló, hogy nem hozzám szólt. Ha a kutyához beszél, tőle várjon választ. Ha velem akar beszélni, köszönjön, szólítson meg, játsszunk ember módjára. A másik kedvencem, aki nem fogadja el a kérdésére kapott választ. „Megsimogathatom?” kérdi. „Persze. Csak ne a fejét.” „Miért ne a fejét?” kérdi megint, és már nyúl is a kutya fejéhez… Na itt én is váltok, és persze én vagyok a bunkó kutyás. Amikor egy sétán a negyedik ilyen jön szembe, már csak ennyi marad bennem: „Megsimogathatom?” „Ha mered….”

A mi kutyánk nem bújós, „mindekit imádok, nyomulok, dörgölőzök” jellem. Amikor valaki megkérdezi, megsimogathatja-e, rendszerint azt mondom: „Nyugodtan, ha ő is akarja.” Ebből rendszerint az lesz, hogy a delikvens leguggol, gügyög, hívja, nyúl felé, Zeller pedig egy testcsellel elküldi balra, kilép jobbra és már haladunk is tovább a cél felé. „Hát ez ennyi lett volna….” mondom a kérdezőnek. „De hát a mi vizslánk régen…” hallom még távolodva a mondatfoszlányt. Nem vagyunk egyformák. A kutyák sem azok.

Mantrailing edzéseken van olyan kutya, amelyiket felveszem, ölelgetem, meg van olyan is, aki legfeljebb egy paskolást kap tőlem, vagy azt sem. És ez nem tükrözi azt, hogy melyiket mennyire kedvelem. Sokkal inkább igyekszem ahhoz igazítani a kontakust, hogy mennyit igényel/bír a kutya, meg a gazdája. Az önálló, nagyon gazdás, komoly kan egy jó keresés után mellettem elkocogva orrával alig érezhetően megböki a combomat, de mire lenézek, már tovább is ment. Elmosolyodom, mert a részéről ez nagy elismerés, dicséret volt. Megbökött. „Köszi, ez jó volt.” Ezt „mondta”. És ezzel lerendeztük. A kis fekete labrador keverék meg a földről a nyakamba ugrik, nyal, harap, úgy csóvál közben, hogy nem is látszik a farkincája… Szegény gazdi, ő próbálja leszoktatni a felugrálásról, de mi most örülünk együtt a vadászatnak… Tudom, a kutyakiképzők által a „konzekvens viselkedés hiánya” nevű farönkökből rakott máglyán fogok égni lassú tűzön, de akkor is… Neki abban a szituációban ez kell. Szerintem. Meg persze ismerjük is egymást, napok, hetek, közös élmények kötnek össze. Van kapcsolatunk. Nem az utcán álltam elé a semmiből hirtelen.

Hogy minek fújom fel ezt a simogatás témát ennyire? Hát azért, hogy átüssek egy ingerküszöböt.

:) Egy falat. De hát ez csak egy simogatás! Csak egy kutya… Na pont ezért.

Hernyák Aurél — DOG3CREW, Mantrailing vendégoktató

Szerintem csak azt kaptad, amit érdemelsz. Tartsd kordában a gyerekedet.

Az én kislányom már 1.5 évesen is tudta, hogy kutyát csak akkor piszkálunk, ha a gazdája megengedi. Mert amúgy sok kutya simán rá is támad a gyerekre csak úgy....

Akkor sem ütjük, meg böködjük, hanem megsimogatjuk, és megyünk tovább.