Mit tennétek a helyemben? (hosszú lesz)

29 éves vagyok.

Nagyon nehezen (tele gátlásokkal) fogom mindazt leírni, amivel egyedül már annyira nehéz megküzdenem, hogy őszintén nem tudom, hogy mit csináljak...

Próbáltam már tanácsot kérni, elmondani és leírni is, rengeteg embernek és számtalanszor, de vagy én nem tudom kellőképpen kifejezni magamat, vagy annyira eltér az átlag emberekétől az, amin nekem keresztül kellett mennem, hogy nem tudják elhinni, amit - amúgy nagy nehezen, leküzdve a gátlásaimat és megbízva bennük - elmondok nekik.

A következő reakciókat szoktam kapni:

"másnak sokkal nagyobb problémái vannak, mégis sokra viszik"

"ez csak kifogás"

"ez szánalmas"

"nincs lehetetlen, csak tehetetlen"

"az a baj, hogy igazából lusta voltál tanulni"

"biztosan nem történt veled semmi/nincs semmilyen bajod, csak feltűnési viszketeg vagy"

Az egész kisgyerek koromban kezdődött...

Szüleim elmondása szerint egy életvidám, cserfes és kíváncsi kislány voltam (bár miután megkaptam a diagnózisomat, azután is tagadták, hogy bármi baj volna velem).

4-5 éves voltam. A féltestvérem, aki akkor volt 17 éves, rendszeresen... Bevitt magához, amikor a szüleim nem voltak otthon. Igen, engem használt arra, hogy kielégítse magát. Ő vette el a szüzességem, mindössze, amikor 3 éves voltam... Utána rendszeresen használt még, egészen addig, amíg el nem vitték egy másik ügy miatt (csoportosan elkövetett emberölés, egy idős nőhöz törtek be, rabolták ki, majd ölték meg, 12 évet kapott).

Nagyon visszahúzódóvá váltam, és bizarrul kezdtem viselkedni. Senki semmilyen gyanút nem fogott (állítólag), de a szüleim tudtak a dologról; emlékszem, hogy kérték is, hogy hallgassak, zsaroltak ("minket is elvisznek, ha kiderül").

Ügyes és okos kislány voltam mindennek ellenére, 4 évesen már folyékonyan tudtam olvasni és nyomtatott nagybetűkkel írni. 6 évesen kerültem iskolába, ezzel a gennyedző, fájdalmas, gyulladt lelki sebbel, amelynek esélye sem volt begyógyulni, mert titokban kellett tartanom. Az iskolába kerülve nagyon visszahúzódó voltam, senkihez se szóltam, ez pedig az osztálytársaimtól és később más iskolatársaktól elszenvedett rendszeres szekálást eredményezett. A szekálást miatt sokszor sírtam és hazakéreckedtem, ezért otthon megvertek a szüleim - nem érdekelte őket, miért sírtam, csak az, hogy sírtam meg hazakéreckedtem, és az szégyen rájuk nézve. Folyamatosan, még a tanórákon is rajzoltam, ez nyugtatott meg, illetve otthon olvastam (de nem a tankönyveimet, hanem mesekönyveket), és néztem a tv-ben is a rajzfilmeket. Nem foglalkoztam a tanulással, mert az iskolai szekálást juttatta eszembe. Nem mehettem át másik iskolába, mert nekem abban a korban egyedül még messze lett volna, a szüleim meg nem tudtak volna minden nap elkísérni. Magántanuló sem lehettem volna, a szüleim nem tudták volna megfizetni a magántanárt.

10 évesen autizmus spektrum zavarral diagnosztizáltak, egy hetes vizsgálat után. Nem tudtak a történtekről, de jó kérdés, hogy fennáll-e ez is nálam, vagy "csak" a történtek viseltek meg.

Általános iskolában osztályról osztályra mindenből átengedtek kettessel.

Utána egy ruhaipari középiskolába kerültem, ahol szintén folyamatosan bullyingoltak. Azt, hogy onnan átkerüljek máshová, én intéztem el az iskolapszichológuson keresztül.

A diagnózisomnak köszönhetően egy olyan középiskolába (gimnáziumba) kerültem, ahol főleg mozgássérültek voltak, és itt nagyon keveset piszkáltak, így koncentrálhattam a tanulásra. Megszerettem a természettudományokat, főleg a biológiát. Határoztunk növényt, néztünk metszeteket mikroszkóppal, és felvettem a biológia fakultációt, mert annyira szenvedélyemmé vált az egész. Tettem biológia emelt érettségit is, ami 84%-os lett. Végül biológia szakra mentem, szerettem volna kutatni, de az alapszakot kétszer annyi idő, 6 év alatt végeztem el (annak ellenére, hogy nagyon élveztem, amit tanultam).

Nem tudtam beilleszkedni, nem tudtam rendesen kommunikálni, nem tudtam kapcsolatokat teremteni, mindenki lesajnált, mert annyira más voltam, mint ők. Ettől major depresszió alakult ki nálam, előtte sosem volt ez rám jellemző. Ráadásul otthon sosem volt nyugalom, húgom pl. folyamatosan beszélgetett az aktuális pasijával, és nem lehetett se vele, se a szüleimmel megegyezni (ekkor jött részükről a "biztos csak irigy vagy rám/a húgodra, mert te csúnya vagy, az a bajod").

Egy évig voltam kollégista, ha annyi kreditet gyűjtöttem volna félévente, mint akkor átlagban egy félévben, akkor 3,5 év alatt végeztem volna (és ekkor már egy jó kis kialakult depresszióm is volt)!

Végül nem tudtam elhelyezkedni a tanult területemen, amibe belehasad a szívem... Nem hogy nem tudtam továbbmenni mesterre, még az alapképzést is szánalmasan sok idő alatt végeztem el...

Másoknak csak megszületniük volt nehéz, mindent elérhetnek, és ők oktatnak ki engem arról, hogy ne adjam fel... Miért olyan nemes, dicsőséges, fennkölt dolog, ha valaki nem adja fel?

Húgom, bátyám is tök sikeres (őket szerették a szüleim, pedig édestestvérek vagyunk), féltestvéremet is mai napig támogatja az anyám, mert jaj szegény szellemi fogyatékos, azt se tudja mit csinál (a faszt nem), engem meg utál, mint a szart, semmi nem jó tőlem... Vettem 70-80000 forintért egy gyönyörű vitrines fa konyhaszekrény garnitúrát, annyit se kaptam érte, hogy "köszönöm"... Féltestvérem meg jelenleg olyan "példaértékű" életet él, olyan "kiváló ember", hogy egy alkoholista, aki ha pénzt kap, elissza, és gyakran váltogatja a munkahelyeit, mert kirúgják, na vajon miért is...

Úgy érzem, meghasad a szívem.. . Önállósodni sosem fogok,mert tyúkszarért dolgozom, senki sem szeret, tényleg, annyira elbaszott vagyok, hogy anyám sem (apám meghalt, de még ő sem), sőt mindenki szánalmasnak tart valami olyan miatt, amiről nem tehetek, és ami ellen rengeteget küzdöttem. Hogy semmit nem tudok érdemben adni...

Pszichológushoz nem mehetek, a környékünkön tb alapon rendelő pszichológus... nem nagyon érti a dolgát (elcsépelt tanácsokat ad, pl. bízzon magában, ne adja fel), magán pszichológus meg rengeteg pénz.