Érezted már valaha kiégve magad?

Kétszer is.

Egyszer egy olyan munkakörben, amit a huvatásomnak tartottam, de érzelmileg és fizikailag is iszonyú megterhelő volt. Nem tudom, hogy az érzelmi része (be _kellett_ vonódnom minden helyzetbe) vagy a fizikai (3-4 óra alvás hónapokon keresztül, meg napi közel 20 000 lépés) vezetett ide, de a végén már úgy mentem dolgozni, hogy sírtam egy sort munka előtt az autómban, aztán sírtam egy sort hazaérve a kádban, aztán berúgtam, csak, hogy kicsit kikapcsoljak, meg legalább akkor el tudtam aludni.

Másik esetben meg egy olyan munkahely volt, amit egyáltalán nem akartam, csak hát covid... attól még jól akartam teljesíteni, de nem tudtam hova tenni a napi 200+ fackalap embert, akivel dolgom volt. Nem tudtam kezelni azt, hogy én nem hibáztam, neki még csak igaza sincs, de ezt nem mondhatom meg neki.

Nálam munkahelyváltás lett a megoldás.

Gimi legvégén.

Az utolsó két évet nagyon meghajtottam (kötelező sport, heti 2x erőnléti edzés sérülés után, másik sport hetente 2x, külön matek, ami az egész péntek délutánt jelentette, mellette vezettem is, bejárós is voltam, és 3 OKTV-n vettem részt csak az utolsó évben, fakultációk, érettségire készülés), közben pedig nem éreztem, hogy elértem a limitem. Jött a Covid első hulláma és szó szerint egyik pillanatról a másikra ürült ki a hetem, és akkor éreztem pár nap után, hogy mennyire ki vagyok merülve igazából.

Nehezen találtam vissza magamhoz; először teljesen elzárkóztam: több egyedül töltött időre volt szükségem, ahogy olyanra is, amikor csak voltam és nem csináltam semmit sem. Aztán apróbb lépéseket tettem; először csak kis mozgás, majd több barátokkal töltött idő is, és fokozatosan, illetve magamra odafigyelve, alakítottam a mindennapokat.