Elmeséled az életed történetét?

1. vagyok, ismét. Mivel eddig nem érkezett más válasz, fejezetekre bontba leírom:

- megszülettem, éltem egy kicsit

- meghaltam, újraélesztettek

- általánosban majdnem véletlenül kinyírtak egy osztálykiránduláson, de ezt is túléltem

- 13 évesen a legjobb barátom, akivel óvodás korom óta jóban voltam, nagyon ügyesen rám terelt egy bűncselekményt, és én szívtam meg a levét, senki sem hitt nekem, még a saját szüleim sem. Az összes osztálytársam, az összes gyerekkori barátom, az összes felnőtt a faluban szó szerint kiközösített, ha a gyerekek megláttak engem az utcán, bántottak. Iskolában pedig megállás nélkül egészen ballagásig. Az addig legjobb barátomról azóta sem tudok semmit, szó szerint kisétált az életemből.

- Középiskolában 9-ben összejöttem egy sráccal, egy évig jártunk, majd közlekedési balesetben meghalt (vétlenül)

- Pár év múlva összejöttem egy társaságból megismert sráccal, akivel azóta is együtt vagyunk (ez az egyetlen pozitív dolog az életemben)

- A baráti társaságból a párom legjobb barátja (és akivel együtt dolgoztam anno diákmunkán, és összehozott vele, aki példaképem volt, és aki miatt pályát módosítottam) hirtelen meghalt, az orvos is csak tippelni tudott, mi okozhatta (sportolt, egészséges volt, nem volt káros szenvedélye).

- 10/8 munkahelyen munkahelyi baleset ért, abból 2 maradandó lett

- Volt két öngyilkossági kísérletem 3 évvel ezelőtt

És most itt gyakorizok

4-es! Neked is kijutott, de azt ne feledd, hogy bármilyen az élet, akkor is egy ajándék, egy csoda. Az, hogy megélheted azt, hogy milyen létezni és felfedezni stb, az egy óriási dolog. Addig kell küzdeni mig tart a meccs;)

Az enyémből is könyvet lehetne írni...De biztos vannak így sokan ezzel :)

38/F

Kicsit több, mint húsz évvel ezelőtt láttam napvilágot egy vidéki kisvàrosban, Budapesttől igen távol. Az apám börtönben volt, tehát anyukám volt mellettem, és nagymamám. Nem kívánatos kölyök vagyok/voltam, amit mai napig hallgatok is. Anyukám hezitàlt is azon, hogy kellek-e neki, vagy nem. Szóval anyukám egyedülálló szülőként sokat dolgozott, így sokat voltam mamàmmal. Három évesen kiderült, hogy atópiàs ekcémàm van, ami eléggé megkeserítette az életemet. Óvodában csúfoltak, sokáig egy barátom sem volt, végül lett egy, de amint elballagtunk külön váltak útjaink a drága barátommal, és hiába nem laktunk messze a szülők nem pàrtoltàk azt, hogy mi megtartsuk a barátságot, akkoriban meg más opció nem nagyon volt még, a Facebook, meg egyebek csak évekkel később törtek be a mindennapokba.

Iskolába kerültem, és ott összeakadtam egy osztálytársammal, aki ki nem állhatott engem, és mindig megkeserítette az életemet, de akármit mondtam róla a tanár nem hitte el, mert neki az a rokona volt. Végül csinált egy durva dolgot, amit anyukám nem hagyott annyiba, összeveszett az osztályfőnökkel, és kiíratott onnan. Az első évemet a legjobbként zártam, könyvet kaptam, stb. Arról álmodoztam még akkoriban, hogy csillagàsz leszek.

A második évemet egy új iskolában kezdtem, ahol összebaràtkoztam egy lánnyal, de az osztály nagy része durván sznob volt, mert mindenki elkényesztetett kis hülye volt, mert mindenki szülei fullon voltak pénzzel, úgyhogy engem ki is néztek durván. Ott is csesztettek a bőrbetegségem miatt. Negyedikben ez a kis barátnőm valami gyerekes hülyeség miatt megsértődött rám, és többet nem szólt hozzám, ekkor elkezdtem barátkozni egy ikerpàrral, akik szellemileg visszamaradottak voltak kicsit, de szerettem őket. Velük nagyon jókat játszottam. Jó tanuló voltam, dicséreteket kaptam, de zárkózott voltam, és mindenki bántott, míg nem 6-ban jött egy új osztálytársunk, aki meglehetősen furcsa volt. Padtàrsak lettünk, a tanár egymás mellé ültetett minket. Ekkor tőle a világ olyan formàjàt is megtudtam, amit eddig még nem. Kinyitotta a szememet. Ràdöbbentett akkor 12 évesen, hogy nem kell nekem mindig boxzsáknak lennem. Igenis jogom van megvédeni magam, és kiállni magamért. Őt senki nem bántotta hiába volt új, mindenkinek úgy visszaszólt, hogy mindenki félt tőle. Elhatàroztam, hogy én is hasonló leszek, de nem akarom őt majmolni azért. Nagyon megkedveltem őt, tényleg nagyon szerettem barátilag, és imádtam a tàrsaságàt is. Aztán eljött az időm. A fejembe vettem, hogy nem leszek többet az osztály csicskàja. Onnantól ha beszóltak vvisszaszóltam, ha ütöttek én visszaütöttem. Kevesebbet bántottak már, látták a változást, kifordultam önmagamból teljesen. A hetedik, és nyolcadik már aránylag csendesebben telt, mert nem mertek már annyit bántani. Egy fiú osztálytársamhoz például durván odadobtam a széket amiért megpróbált engem fizikailag bántani.

Hatodikban ezen felül volt egy nagy balhém is. Majdnem kirúgtak az iskolából, de csak azért maradhattam, mert jó tanuló voltam, de ezt nem részletezem, mert ezt konkrétan én tudom, az akkori osztályfőnököm, meg édesanyàm, aki akkor majdnem megölt engem.

Nyolcadikba "csábítottak" el először egy buliba, ott rúgtam be először. Igen, 15 évesen. Korai volt, nem büszkeség tudom, de nem bántam meg. Utána a volt osztálytársaim ott is azt terjesztették rólam a városban, hogy én alkoholista vagyok, meg stb. De ezt mind már csak akkor, mikor már tudták, hogy többet nem találkozunk, mert akkor már 9-es voltam.

Kilencedikbe kerültem, oda már úgy mentem, hogy ki fogom verekedni, és balhézni magamnak a tiszteletet, nem fogom hagyni azt, hogy én legyek a boxzsàk, pláne nem úgy, hogy 28 fiú között voltam lányként. Félig így is lett.

Volt egy nagy projekt amit osztály szinten kellett csinálni, és én akkor közelebb kerültem egy fiúhoz, akivel akkor nagyon sok időt eltöltöttem, már első látásra is nagyon megfogott, de így még jobban oda lettem érte. Így lettem 15 évesen életemben először szerelmes. Viszonzatlan volt, és minden erőmmel azon voltam, hogy nehogy észrevegye az illető, mert ezek után jó haverok lettünk, együtt jártunk bulizni is. Én már 15-17 évesen aktívan bulizni jártam volt, hogy heti kétszer is. De vicces, vagy nem az depressziós lettem 15-16 évesen. Egyrészt azért, mert akibe szerelmes voltam nem vett észre engem, másrészt meg rájöttem, hogy milyen iskolába kerültem. Utáltam az osztályt, a tanárokat, a szakomat, mindent. 11-ben úgy döntöttem, hogy félévkor átiratkozom egy másik iskolába, ekkor kinéztem a másik sulit, és ennek az intézése alatt megismertem egy srácot, aki oda járt, és végül 17 évesen ennek köszönhetően lett egy párom, amit én magam sem hittem el. Félévet tartott csak az egész, de nem bántam. Végül egyébként nem iratkoztam át, mert azt mondta, hogy nem valami csodás iskola. Ennek hatására közel két év után kiàbràndultam a haveromból.

A 12. már úgy telt, hogy abszolút gyűlöltem mindent, és állandóan ideges voltam az érettségi miatt, mindenki azt mondta, hogy nem lesz meg nekem, hülye vagyok, stb. Már nem ettem, csak nagyon keveset, nem aludtam szinte semmit, állandóan gyomoridegem volt, és így éltem a mindennapjaim hónapokig. Végül eljött a vizsga, és meglett. Ekkor már volt egy másik párom, akihez le is költöztem(150 kilométerre lakott tőlem). De ő is hülyének nézett, én dolgoztam, ő otthon volt, és semmit nem csinált. Ő is, és az anyja is csak pattogtak rajtam, meg legomboltak pénzzel. Úszómester voltam akkoriban, és nagyon keveset kerestem, mert csak alkalmiban volt hajlandó a cég foglalkoztatni, és esti iskola mellett meg mást nem tudtam megoldani.

Másfél év után dobtam a párom, és hazajöttem. A két éves esti sulit jó eredménnyel elvégeztem. Ezek után elkezdtem egy gyors tanfolyamot, és azt is elvégeztem. Ott álltam 20 évesen három szakmával. Időközben rengeteg haverom, és igen jó barátom ellenem fordult mindenféle magyarázat nélkül. Mai napig nem tudom mivel tudott az úgy nevezett legjobb barátnőm 30 embert ellenem fordítani, akikkel előtte együtt jártunk bulizni. Fogalmam sincs.

Ezek után lett új barátnőm, akivel elindultunk 19-20 évesen az ország másik végébe dolgozni, de az sem jött össze. A pénz is kevesebb volt, és a munka is keményebb volt, mint amit elmondtak. Sima, gyári munka volt egyébként.

Hazajöttem, és elmentem az egyik szakmámban dolgozni, de ott is állandóan hajtottak, volt olyan, hogy havi 300 óràim voltak, és a fizetésem nem érte el a 200 ezer nettót. Szánalmas hely volt, de más nem volt. Mindeközben szörnyű kisebbségi komplexus gyötört engem egyéb okok miatt. Ez több évig tartott, míg végül meglett rá a gyógyír, és azóta nincsen. Tehát volt némi pénzem, volt autóm, volt munkahelyem/még, ha éppen nem is volt valami nagyon jó/, és egyedül éltem/a szüleim kint éltek külföldön, én meg otthon vigyáztam a házukra/. Végül is 20 év után életemben először azt éreztem, hogy minden a helyén van, és elégedett vagyok. Ez nem sokáig tartott viszont, mert hazajöttek a szüleim, és egy pár hét múlva apukàm elhunyt tragikus hirtelenséggel. Senki nem számított rá. Nagyon nagyon fiatal volt még, még negyven sem volt. Padlóra tett az egész eset, és ott volt anyukám is aki teljesen megbolondult emiatt. A munkahelyemről kirúgtak, edzeni jártam, de azt ott kellett hagynom, esti iskola jártam akkor ismét, de onnan is ki kellett iratkoznom. Igazából szétcsúszott az életem, és ismét depressziós lettem.

Ezt próbálom javítgatni jelenleg. Próbálok kilábalni a depresszióból, és pénzt keresni/term. legális úton/, de ezek mellett vannak még feladataim amik mellett egyelőre teljes munkát nem tudok vállalni, de amint azzal kész vagyok/kb december/, megyek vissza dolgozni. Most egyébként visszairatkoztam a suliba is. Nem hagyom veszni a lehetőséget. De jövőre egyetemre is szeretnék menni. De majd meglátjuk mi jön össze, mi nem.

Jelenleg barátaim nincsenek, párom meg régen nincs.

Az én életem se volt eddig túl rózsàs, vannak rosszabb sorsok, de ezt se irigyelném senkitől, ha más mesélné. Tudom, voltak gondok amiket magamnak generàltam, és én is viselkedtem 15-16 évesen idiótaként, de bevallom, úgyhogy nem kell hozzám vágni ezeket. Már változtatni úgysem tudok rajta, nincs időgépem. Mindenki követ el hibákat egyébként, még azok is, akik ide járnak osztani az észt, hogy nekik tökéletes az életük, és rajtuk kívül mindenki seggfej. Ember, ha tökéletes lenne az életed nem itt töltenéd azzal, hogy rosszindulatú nyomoroncot játszol! :D

Miután megszülettem, a szüleim kapcsolata nagyon megromlott. Apám féltékeny lett rám, amiért anyum nem csak vele foglalkozik, hanem velem is, és ezt a féltékenységet és utálatot egész életemben éreztette velem. Nagyon sokszor megvert, leöntött hideg vízzel, anyummal egyre többet veszekedtek, ovis koromban azzal fenyegettek, hogy elköltöznek valahova nélkülem, én meg egyedül maradok, máskor meg azt vágták a fejemhez, hogy miattam fognak elválni.

Ebben a környezetben nőttem fel, bár ovisként annyira nem tudatosult. Abban a pillanatban rossz volt, de nem fogtam fel, hogy ekkora baj van, kisírtam magam, aztán mintha mi sem történt volna, mentem macskázni, vagy átszöktem a szomszéd kislányhoz játszani.

11 éves koromban kezdtek inkább kijönni rajtam a kiskori traumák, akkor fordult meg először a fejemben az öngyilkosság, és apám fejéhez is vágtam, hogy ha még egyszer kezet emel rám, kinyírom magam. Persze jól elvert ezért is, anyum pedig asszisztált neki. Ebben az időszakban kezdtem megismerni a világot, és a tévéből megtudtam, hogy létezik olyan, hogy valakinek nincs gyereke. Addig nem nagyon foglalkoztatott a téma, de úgy voltam vele, a gyerekvállalás az élet velejárója miután megházasodik az ember, ezért akkoriban már volt olyan gondolatom, hogy nekem nem lesz soha férjem. De a tévéműsor nagyon megmozgatott, és eldöntöttem, hogy nekem soha nem lesz gyerekem, mert csak tönkretesz mindent. Egyébként a műsorban szereplő csajnak valami petefészek problémája volt, ezért nem lett gyereke, és azt is elhatároztam, hogy nekem is kell ilyen, legyen valami baj nálam is, hogy ne lehessen gyerek.

Az általános iskolában elég csendes voltam, de mindig volt egy aktuális legjobb és egyetlen barátom, akihez nagyon erősen ragaszkodtam, de valahogy mindig mindenki megharagudott rám, és ez egészen addig tartott, amíg az utolsó évre már egy csajon kívül az egész osztály utált engem.

Gimibe azzal a csajjal (aktuális legjobb barátnőmmel) mentem, és bár nem oda akartam menni, miatta mégis oda jelentkeztem, mert addigra kialakult bennem egyfajta rettegés az emberektől és úgy éreztem, nélküle, egyedül nem mernék sehova menni.

A gimi első évében ő természetesen barátkozott mindenkivel, én pedig senkivel nem mertem szóba állni, csak vele akartam lenni és iszonyat féltékeny lettem mindenkire, aki "elvette" tőlem. Falat építettem magam köré, csak őt engedtem be, de ahogy telt az idő, ő is egyre inkább eltávolodott tőlem a negatív és elzárkózó hozzáállásom miatt. Az egyik csaj az osztályból nagyon közel került hozzá, gimi alatt jöttek rá, hogy leszbikusok, és az az új csaj elkezdett engem bántani (fizikailag is) és az egész évfolyamot ellenem fordítani. Az utolsó két évem úgy telt, hogy a suliban is végig sírtam, és mikor hazaértem, akkor is sítam. Sehol nem éreztem jól magam, sehol nem találtam a helyem, mindenhol csak bántottak. Elkezdtem utálni magam, kilátástalan volt a helyzetem, nem tudtam kitől segítséget kérni. Elkezdtem bántani magam. Eleinte a falba/szekrészbe vertem a fejem, később falcolni kezdtem, ami mindennapos volt és a suliban is csináltam a többiek szeme láttára. Abban reménykedtem, valaki észreveszi, hogy hatalmas baj van, valaki talán segít, de teljesen láthatatlanná váltam.

16 évesen egyszer suliban nagyon durván begörcsölt a hasam. Kórházba kerültem, ahol kiderült, hogy van egy 10 centis petefészekcisztám, amit egy hónapra rá ki is vettek. Elmúlt az addig sem rendszeres menstruációm, állandóan kiújultak a ciszták, többször műtöttek, egyik alkalommal a jobb petefészkemet is kivették. Bejött a tévé műsoros kívánságom. Azóta is PCOS-m van, és bakancslistára került a teljes gyártósorom eltávolítása.

Ezzel egy időben a számítógép világába menekültem, találtam egy online játékot, ahol találtam is pár barátot, de ott is sorban elveszítettem őket egy idő után. Volt egy srác, akivel a játékon keresztül összejöttünk, egy évig húztuk, de soha nem találkoztunk, néha képeket küldtünk egymásnak, meg minden nap írogattunk. Aztán kiderült, hogy az egész egy átverés volt és az egész profil mögött egy csaj van, aki az egyik haverja képeit küldözgette. Teljesen összetörtem, megint nem tartoztam sehova, ráadásul egy éven keresztül át voltam verve. Ekkor fordult meg újra a fejemben az öngyilkosság, ezúttal meg is próbáltam, de nem sikerült.

Nem sokkal utána szintén az interneten megismertem egy másik srácot, aki ezúttal valóban létezett, de 7 évvel idősebb volt nálam, ami akkor még úgy soknak tűnt, én 16 voltam, ő pedig 23. Vele havonta találkoztunk egy-egy napra, mert messze laktunk egymástól, és majdnem 4 évig voltunk együtt. Életemben először végre tényleg boldog voltam, és bár az iskolai és otthoni bántások elől nem tudtam elmenekülni, végre volt miért felkelnem minden nap. Teljesen belé kapaszkodtam, ami egy idő után átment betegesbe, részemről volt ott apakomplexus is, ő pedig mindig csak etetett, hogy örökre velem lesz, mindig számíthatok rá, amit én véresen komolyan vettem. Folyamatosan szükségem volt rá, ha nem válaszolt azonnal az üzeneteimre, dühkitörésem lett, sokszor emiatt bántottam magam, teljesen kifordultam magamból. Nem tudtam elviselni egy percet sem nélküle. Végül ezért lett vége, az utolsó hisztimnél letiltott és ennyi volt részéről.

Utólag totál megértem, de akkor abban a helyzetben eluralkodott a pokol. Intenzív önpusztításba kezdtem, majd elszöktem otthonról, felpattantam az első hajnali vonatra és elindultam hozzá. Nem nyitott ajtót, nem tudtam vele beszélni, ezért beleugrottam az ottani folyóba, de az sem sült el sikeresen, életben maradtam. Tél közepe volt, vizesen, átfagyva jártam a várost az ország másik végében, végül a rendőrség talált meg és hazakerültem. Másnap nem tudtam felkelni az ágyból, teljesen össze voltam zuhanva. Estefelé anyum kirángatott az ágyból, becibált az ő szobájukba és véresre vertek apámmal a szökésem miatt. Nem tudtam menekülni, hívni akartam segítséget, de kicsavarták a kezemből a telefonomat, én pedig végül teljes kétségbeesésemben csak ordítani tudtam torkom szakadtából. Végül beraktak a kocsiba és az éjszaka közepén leadtak a pszichiátrián. 3 hónapig voltam ott, az idő alatt sok minden kiderült, köztük a csokornyi mentális betegségem és traumám. Depresszió, szorongásos zavarok, alkalmazkodási zavarok, borderline személyiségzavar. A pszichiátriát követően még másfél évig hetente jártam terápiára, aminek a hatására a világ végre kiszínesedett. Az addig évekig tartó sötétség és kilátástalanság elmúlt. Megint úgy éreztem, akkor már 18 évesen, hogy jól vagyok.

De ugorjunk picit vissza. Előtte évben leérettségiztem, az iskolai terheket ledobhattam magamról. Eszem ágában sem volt tovább tanulni, ehelyett találtam egy munkahelyet, ahol 4 évig dolgoztam, idén májusban mondtam fel kollégák miatt.

Szóval kinyílt a világ, elkezdtem hobbiból állatokat menteni, ez tartott életben, befogadtam egy kutyát az utcáról, vele pedig elkezdtem társaságokba járni. Kutyasuliba, menhelyekre önkénteskedni. Lett egy új baránőm az állatvédelem kapcsán, aki korban anyám lehetne (itt jön az anyakomplexusom), de nagyon jól kijöttünk egymással és ketten nagyon sok állatot mentettünk, több százat az évek alatt. Közben elég sok embert meg is mozgattunk a környéken, egy kis állatvédő csapatunk alakult ki.

Egy évvel a szakítás után megismertem egy másik srácot, szintén az interneten. Nehezen adtam meg magam, de végül rávett egy találkozóra, közben az álmomat is segített elérni. Első találkozáskor egy általam imádott kutyás csapathoz csatlakoztunk egy szuper túrára, vittük az én kutyámat is, életem legszebb napja volt. A srácba is egyből beleszerettem, és bár vele is nagyon messze laktunk egymástól, minden héten találkoztunk. Már több, mint 2 éve együtt vagyunk, és nagyon jól kezeli a problémáimat is, bár én is sokat javultam már.

Jelenleg vannak hullámvölgyek az életemben, de mióta őt ismerem, ennyire stabil és boldog még soha nem voltam. Egy hónapja vettünk egy közös házat, ha minden jól megy, pár hét és végre összeköltözünk, kutyástól, mindenestől.

Bár mostanában mégis magam alatt vagyok a költözés miatt, eléggé félek mi lesz az új helyen, hogy sikerül majd boldogulni, és fáj a szívem, hogy itthagyom azt, amit az állatvédelem kapcsán felépítettem. Nem javít a dolgon az sem, hogy az állatvédős barátnőm lassan 2 hete valamiért hirtelen elkezdett levegőnek nézni, kihagyni mindenből, úgyhogy újabban emiatt megy a hiszti.

22/L

Megszülettem.

Türelmesen kidekkolom a halált, aztán lehúzom a rolót.