Az emberek miért sajnálják azt aki fiatalon hal meg? Mikor a halott már nem érez semmit és soha többe nem érheti semmi rossz?

Kérdező!

Apámnak és anyámnak nem jött össze a szerelem (apámnak még mindig az anyám a nagy szerelem, pedig tudja, hogy rossz választás, anyámnak pedig egyik párkapcsolata sem jött össze). Apai nagyanyám és nagyapám elváltak, nagyapám nem nősült újra, nagyanyám nem szerelemből, hanem azt hiszem szülői nyomásra ment hozzá egy ritka nagy undorító gyökérhez, aki az ő, apám életét is keserítette csak azzal, hogy létezik (nem volt rosszindulatú, csak hülye, önző és igénytelen), meg az enyémet is 10 évig, amíg egy fedél alatt éltünk. Anyai ükanyám első férjében elpattant valami, baltával kergette végig a lakáson őt és a nagyanyámat is. Anyai nagyanyám kétszer házasodott, első férje meghalt, másodiktól elvált, azóta egyedül. A nagynéném néhány házasság után elvált. A nagybátyámnak elválnia sem sikerült, volt néhány barátnője, de szerintem eléggé anyuci fiacskája, mert 40+ évesen magától döntött úgy, hogy külföldről hazaköltözve összeköltöznek, pedig nagyanyámmal együtt élni nem piskóta, sokáig elmarta maga mellől a gyerekeit a viselkedésével. Nekem gyerekként és tiniként is volt nagyobb gondom a szerelemnél, plusz depressziós voltam a gondok miatt, plusz szociális fóbiám volt, ami nem volt tiszteletben tartva, sőt mi több, kvázi le lettem sokszor cseszve.

Általános végére a mára sehol az életemben lévő barátnőim lelket öntöttek belém, először vártam bizakodva a változást, erre a szakmai első évében egy lány csak úgy főleg velem szemétkedett (poloskával kergetett (az arcomba akarta nyomni), úgy nekem tolt hátulról az padot, hogy a lélek is mindjárt kiszállt belőlem, stb), de mindegyik "nyomival és gyengével". Aztán az első nyári gyakorlaton, miközben én dolgoztam a leginkább, mindig kérdeztem, miben segíthetek, nem kerültem a munkát, nem bújtam el, mint a többiek, és már az ott dolgozók mondták, hogy nyugodtan üljek le, majd szólnak (erre rá 1 percre jön a dolgozók főnöke, lecsesz, hogy minek ülök, és elküld járkálni az épületben, hogy úgy tűnjön csinálok valamit, de az előbb említett bántalmazóm nagy vigyorral maradhatott ülve). Ez a nagyfőnök téves vád alapján, anélkül, hogy rendesen utánajárt, akkor 14 évesen engem behívott a szobába, ahol az abban a szárnyban dolgozók mindegyike ott volt, a nagyfőnök parancsára, hogy engem sok percen át szapuljon, hogy milyen alkalmatlan vagyok, hazug vagyok, menjek bányába dolgozni, ott nem kell emberekkel foglalkozni, nézzek magamba, stb, stb, stb. Kb 20 ember, vagy több előtt alázott meg - igazságtalanul. Sok szégyen és sérelem ért életem során, de mindközül ez a legnagyobb tüske. Utána másik szárnyba kerültem, az osztálytársaim röhögtek rajtam, mások elkerültek, a bántalmazó leány az épületen belül kacagott, a buszmegállóban baxogatott. Élni nem volt kedvem. Mindent megteszek, tisztességesen dolgozok, érdeklődöm, mert tanulni akarok, erre ez? Na nem. Mentem másik suliba, másik szakra, elég volt az eü-ből. ott megint kaptam a nyakamba egy pi**át (kilógtam azzal, hogy a korábbinál is tisztelettudóbb és csöndesebb voltam, mindig olvastam vagy rajzoltam), de sajnos ő volt a "vezéregyéniség", úgy követte őt a többi lány, mint a kiskacsák a mamájukat. Egy hónap, ennyit bírtam, se a szakma, se a közeg nem jött be. Mentem újra eü-be, jobb híján. Másik oldalát ismertem meg a szakmának, ahol kérdeznek, ahol tudni akarják, mi történt, mielőtt ítéletet hoznak, ahol engem a tanulót emberszámba vesznek mindegyik helyen, és az ellátottat is emberként kezelik.

Na, ez utolsó volt rendkívül jó hatással a szociális fóbiámra, pedig nem így terveztem, csak olyan munkát akartam, amivel a legrosszabb időben is találok magamnak munkát, és jó vagyok benne (másokról való gondoskodás, empátia, idősekkel beszélgetés).

Amúgy anyám elhagyott (többször is... valahogy mindig volt visszaút, és pont úgy el is), a legjobb barátnőm, akiért az életemet adtam volna, szintén eljátszotta velem ugyanezt. Apámnak xar élete van, és nem veszi észre, mennyire elcseszte az enyémet (az önbizalmam inkább miatta volt a béka segge alatt), és mind a mai napig úgy bele tud tiporni a lelkembe, hogy az ő fel nem tudja fogni.

Ja meg apám élete úgy volt, hogy ritka nagy tehetség a fociban, mára abból kereshetné a kenyerét mióta, ha nem derül ki, hogy gond van a szívével, a füle a kisebbik gond, azóta lett cukorbetegség, sérv, műteni kell majd valami más miatt, stb, sok gyógyszert szed, és lerohad a lábai és kijön a tüdeje 2-3 emelet után, pedig csak 54 éves, de a teste rosszabb a (néhai) nagyapámnál 80 évesen. Szerelem se jött össze, mint írtam. A nevelőapjáról haláláig gondoskodott (mási sztori), nem volt hajlandó otthonba menni, és haszonélvezője volt a lakásnak. 12 óra előtt és után az utolsó 1-2 évben mosógéppel és kézzel is mosta a xaros gatyát és ágyneműt, a húgyos gatyát, megtanult katéterezni, mosta a falról a felmosóval elkent a xart, és így tovább... És jobb munkákat nem tudtak neki adni, mert valami hülye indoknál fogva a betegségei kizáróvá teszik, szóval 12 órázott havi 90 fix ezerért + amit éjszakázásért kapott. Na, ha valakinek xar az élete, akkor az az apám. És szinte várja, mikor hal meg, mégsem mondható róla, hogy negatív életfelfogású személy, de a sajátjából jobbat nem vár, mégis próbálkozik, dolgozik, minden héten feladja a lottót már több évtizede - sikertelenül...

Szóval, nekem is átkozott a családom. Mindenesetre fenntartom a lehetőséget, amíg élek, hogy nem járok így. Mert nem akarok. Felismertem gondokat, hibákat, következményeket. Nincs kőbe vésve semmi, amíg élek, ha pedig igen, csak akkor hiszem el, ha látom. Ha meg elegem lesz, már semmi nem tart itt, akkor felgyorsítom a dolgokat. De ott még nem tartok, és lehet nem is jutok el oda.

Biztos rosszul érzed magad az életben, de akkor kíváncsi vagyok, téged a félelem vagy a szíved mélyén lévő reménysugár tart vissza az öngyilkosságtól? Mert ha nem akarnád ezt, megtehetnéd, és nem tervezgetnéd, szétkürtölnéd, hanem megtennéd. Egyik vagy másik, valaminek itt kell tartani az életben. Megannyiszor kérdeztem, mi értelme van az egésznek, de arra jutottam, hogy a lehetőségek a válasz. Kíváncsian várom a halált is, hogy lesz utána valami, vagy volt-nincs, semmi nincs, csak megszünök létezni, és nincs lélek, mennyország, pokol, egyéb, de ha rögtön odaugrok, ki tudja, miről maradok le.

20/l