Mi volt életed legnagyobb csalódása egy emberben?

Szerintem két igazán nagy eset volt, amikor hatalmasat csalódtam magamban.

Ez egyik sokkal nagyobb a másiknál.

Az első több éve történt, talán 23 voltam már, nem tudom.

Egy kényszerkapcsolatban voltam. Nem részletezném, de csak zsarolás miatt voltam vele, és a kapcsolat is olyan volt, mintha nem lenne köztünk semmi, ez neki mégse látszódott, mert egy érzéketlen nárcisztikus méregember volt.

Na szóval én eközben összejöttem egy nagyon kis csodás de sajnos beteg emberrel. Ő azt mondta egész életében elnyomták és a saját igazát keresi, ami kvázi egyezik a jósággal, szeretettel. Na másfél évig voltunk együtt, ami idő alatt ő nagyon nagyon nyitottnak, befogadónak és megbízhatónak mondta és mutatta magát. Sok titkomat elmondtam neki, meg hát ugye igazából tanítást is kért tőlem a kiegyensúlozott élethez, érzelmekhez, és érdekelték a magasabb rendű eszmék, filozófia is. A végén az lett, hogy ő összezavarodott( az összezavarodottság egész életében erősen jelen volt), kitálalt a kapcsolatunkról és mindenről annak akivel zsarolás miatt voltam egy fedél alatt, aki nem éppen egy nyitott, vagy értelmes ember, szóval az ő szemében megcsalás nem volt a legrosszabb, hanem inkább az eszmék és életstílus, amit ő rossznak tart...

Rá két évre, most kb 3 hónapja meg én fejeztem be a kapcsolatot ezzel a személlyel. Újra próbálkoztam nála, jól is alakult, nem rontottam el a túl nagy energiámmal és nagy nyitottságommal még is kb ugyanaz lett a vége pár hét alatt, úgy hogy a story lényege nem is én voltam ekkora, hanem egy barátom, még is engem is durván megfenyegetett. Valami olyan történt, ami az ő ötlete volt, az ő beleegyezésével, majd azt mondta, ha nem cselekszünk ellentétesen, akkor pl megoldja, hogy ne láthassam a gyerekemet.

Ekkora hatalmasat csalódtam magamban. Ennnnnnyire naívnak lenni, félreismerni valakit. Arra következtetni, hogy nem tenne ilyet valaki, csak mert extrém jószívű, kis ártatlanka szerű...

Másik az 5 éve legjobb barátom által volt.

Végre sikerült összeköltözzünk.

Long story short, hogy egész ismeretségünk alatt már terveztük, hogy együtt, illetve közel, vagy felosztott lakásban lakunk majd, egy életen át társak, segítjük egymást, stb.

Most eljutottunk oda, hogy a gyerekkorából elsajátított sérelmeit rám vetíti ki, és ebbe nem igazán lehet tudatossá tenni. Sokszor ő mondta, hogy úgy érzi, mintha az apja lennék, és hiába nem rossz amit csinálok, még is érez belül hasonlóságot és triggerli, de sokszor meg csak észre sem lehet vele vetetni.

Long story short, hogy egyik nap még úgy van vele, hogy igen, akkor majd elköltözünk innen egy albérletbe, ahol több szoba van, és jó lesz. Másnap meg azt mondja, majd egyedül költözik, amíg tart a szerződés addig fizessem egyedül, amit kettőnknek néztünk ki, és hogy ő egy egyedüli ember, nem jó csapatra.

Szóval a problémák megbeszélése helyett, azt választja, hogy gyűlik benne, majd kirobban. Ezt párszor már eljátszotta a kapcsolatunk során, aminek a vége mindig az volt, hogy pár hét után megkeres és előadja a végtelen sajnálatot, és meg akarja érteni, mit miért csináltam, de ez egyre csak enyhült az évek során, sőt már két éve hasonló se történt, most meg, hogy élőben is folyton együtt vagyunk, elvesztem, mert nem bírja magát, nem bír nem az élképzelt, lehetetlen tökéletességében lenni.

Hogy engedhettem, hogy egy ember, csak mert egy nagy elme, valóban elhitesse velem, hogy ő egy életen át tartó biztos, 100% bizalmi kapcsoaltra alkalmas? I donno.. Fiatal vagyok még... rettentő naív. Remélem hamar benő a fejem lágya, és főleg, hogy életemben lesz olyan, akit a társamnak nevezhetek majd.

Ez most történt kb egy hete. Mivel nekem nem igazán kell idő, hogy bármit "feldolgozzak", már az első órától ugyanúgy tekintek erre. Egy olyan mosolygós, bolondkásan magamra tekintő érzéssel, hogy "ő jó. Még pici. Erre képes. Ez így tökéletes."

De nem igazán tekintek hátra, nem gondolok erre. Még együtt élünk, próbálom kikutatni, az ő elméjében milyen a kettőnk közt lévő kapcsolat és azonosulni hozzá.

De már egy hete mondta, hogy elköltözik, még se siet, pedig mindjárt hónap vége van. Majd ma is mondom neki, hogy igyekezzen.

Én szeretem, de nem szeretnék úgy együtt élni valakivel, aki szintemen aluli, hogy nem társam, csak kvázi egész életében élvezte, hogy van aki megérti és szereti.

~2 éve történt, még gimi és egyetem határán. Sem a szüleimnek, sem nekem nem volt egy kellemes időszak, főleg mentálisan; tele volt kisebb-nagyobb megpróbáltatásokkal, amik nem minden esetben végződtek túl pozitívan. Mindennaposak voltak a keményebb veszekedések is. Apukám ráadásul hirtelenharagú, és indulatból nagyon bántó dolgokat tud mondani, amiket nem is mindig gondol 100%-ig komolyan. Akkor is ez történt, csak épp azt vágta a fejemhez, hogy "te vagy életem legnagyobb hibája". Csalódott voltam és pokolian rossz érzés volt.

Azóta megbeszéltük, de még mindig keserű szájízzel gondolok rá rosszabb napjaimon.